Hogyne
menne, hisz mindenki megy. Majd pont Ő ne menne? Csak előbb lecsücsül ide a
turistaház nyitott teraszára és hűséges kis barátnői segítségével alaposan
felkészül. Netán megvizsgálja
túrabakancsát, vajon a megfelelő állapotban van-é? Esetleg még egyszer
megnézi vajon tényleg betette-e az esőköpenyét előre nem látható zivataros
időjárás esetére?
Ugyan
már. Ne feledjük: esetünkben nyafigyerekről van szó, s nyafigyerek,
természetesen, ily csacskaságokkal sohasem foglalkozik. Komolyabb dolgok vannak
itt készülőben, mik közönséges földi halandónak eszébe sem ötölnének.
Mindenekelőtt:
arcbőrére könnyű kis alapozót visz fel, kritikusabb helyeken némi púderrel
(vagy mivel) segítve annak munkáját. A rúzst ezúttal könnyed kézmozdulattal
visszautasítja (az az esti diszkóra való), marad a diszkrét szájfénynél,
melynek felvitele után leginkább a robotzsaru női változatához válik
hasonlatossá. (És amely körülbelül annyira diszkrét, hogy egy vaddisznó pár
száz méterről garantáltan beazonosítja vadásztávcső lencséjének csillogása
gyanánt.) Az elmaradhatatlan szemöldök–tépkedés, valamint a műszempilla–műköröm
nyerő páros felerősítése után a szem–alj éjsötétre árnyékolása következik, és
így most már igazán nagyon hasonlít egyrész egy delíriumos alkoholistához, aki
csak nemrég tért át az intravénás
szerekre, másrész meg egy olyan utcalányhoz, kinek selyemfiúja alig pár órája
osztotta ki a napi verésadagot. És most már igazán nincs is más hátra, mint
felkenni egy kis barnítókrémet, arra az esetre, ha nap ezúttal kivételesen úgy
döntött volna, hogy ma egyáltalán nem kel fel.
Mehetünk!
Indulhat a túra! És mielőtt holmi maradi ízlésű, a modern korral abszolút nem
haladó, ásatag véleménnyel bíró felnőtt - aki azt sem tudja mi a trendi -
reakciós elmarasztaló véleményének adna hangot, mondván esetleg, hogy : „Mi az
istennyilának egy taknyos kölyöknek ez a sok nyavalyás kencefice?”, sürgősen
védelmünkbe kell venni a kis árvát.
Nagylány
ő már. Majdnem hetedikes. És mint bizalmasan megosztja velünk rejtett titkát:
anyukájával együtt válogatnak az avonkatalógusból, mely tevékenységnél
léleképítőbbet a serdülő lélek számára magunk sem tudnánk kiagyalni.
Az
elvárásokkal szöges ellentétben a nyafigyerek igencsak jól bírja a túrát. Már
majdnem felér a turistaház mögött emelkedő első dombra – és amit már csak
negyvenkét hatszor ilyen magas követ – mikor izzadtan pihegve, s szem-árkait egy könnyed csuklómozdulattal elmaszatolva
megkérdezi : - Még sok van hátra?
És az
alaptalan feltételezéseket megcáfolva nem, nem rogyik össze az első emelkedő
tetején légszomjjal küszködve, rózsaszín lakk–szandáljával immár alig törődve,
s, ami csaknem hihetetlen, színben tökéletesen hozzáillő lakk–retiküljét
nemtörődöm módon az őszi avarra hajítva. Nem, dehogy! Erre csak a második
negyvenméteres domb derekán kerül sor, igaz ekkor már – s tudom, hogy ezt sokan
nem fogják elhinni – nyafigyerek már oly kevés jin és jang energiával
rendelkezett, hogy make upját szinte már nem is igazította ki. Valljuk be, mi,
edzett, sportos életmódot élő, noha maradi, sokszor ásatag véleményekkel
rendelkező, a trendit alig is ismerő, esetenként reakciós véleménnyel bíró felnőttek: vajon melyikünk nem
viselkedett volna hasonlóképpen a kemény négy és fél kilométeres túra első
háromszáz métere után? Ugye?
Az
izgalmas végpoént hebehurgya sietséggel előre lelőve közlöm: nem halt bele.
Csak valami rettenetes, szörnyű, számára eleddig tökéletesen ismeretlen
érzéssel kellett szembenéznie.
Elfáradt.
Ám
könyörtelen társai részvétlenül hurcolták további súlyos kilométereken
keresztül. S a végén, aléltan, maszatosan, izzadtan, lihegve, már csak a
varázsszó tudta magához téríteni: este diszkó! S történt vala csoda, a haldokló
serdülőkorú manöken felvillanyozódva rögvest előszedte tégelyeit, ecsetkéit,
kenőcseit és mű – testtartozékait. Végül is, egy diszkóra mégsem állíthat be,
mint egy…nemtommi!
