XXIII.
fejezet
Tagolt és Tagolatlan
kiáltások. A Jármű irigykedik. Üdítő harmatcseppek a gömbölyű szállásbokorban.
Megmártózás némi nyilvánosság előtt.
Először csak lassan, mintegy ízlelgetve a megerőltetés
nélküli száguldást. Aztán nekilendültek. És egyre gyorsultak és gyorsultak. És
még gyorsultak és még és amikor már azt hitték, hogy ez a Totális és Abszolút
Maximális Végsebesség, akkor még tovább gyorsultak. Az utat szegélyező, illatos
fenyőerdő suhanó zöld fallá változott, aztán a fal mintegy megállni látszott,
csak itt-ott vibrált. Az Utazó izzadtságcsöppektől gyöngyöző homlokát
másodpercek alatt felszárította a viharos menetszél. A Jármű alkatrészei
csilingeltek-csattogtak a rohanásban és bizony, visszafogott Jármű-természete
dacára szeretett volna kurjantani egy jó nagyot. Egy óriásit, csak úgy
spontánul, bele az ózondús levegőbe!
Csak persze nem volt torka. Az Utazónak viszont, mint az
eddigiekből nyilván kiderült, volt. És mivel szintén erős kényszert érzett egy
bősz kurjantásra és rendelkezésére is állottak az ehhez szükséges eszközök,
eképpen is cselekedett.
Tehát kurjantott. Csak úgy visszhangzott a tagolatlan
kiáltás a meredek szirtfalak, a hóval koronázott hegyormok között!
Nos, az az igazság - de tényleg - hogy egy Tagolt Kiáltás
korántsem visszhangzott volna ilyen hatásosan. És nem azért, mintha a Visszhang
valami pitiáner ok miatt haragban lett volna a Tagolt Kiáltással - noha per
pillanat épp ez az áldatlan helyzet állott fenn és oknak, mint olyannak ez is
teljességgel elegendő lett volna. Egyszerűen csak azért, mert a Tagolt
Kiáltások korántsem hangzottak olyan jól, mint a Tagolatlanok. Nem volt meg
bennük a jó hangzáshoz szükséges szufla, na! Ha megszakadtak az igyekezetben,
akkor se, ez az igazság. Az ilyesmire ugyanis születni kell. Csak próbáld ki,
Nyájas Olvasó, csak próbáld ki nyugodtan! Hallgass előbb egy Tagolt, majd egy
Tagolatlan Kiáltást, majd meglátod magad is - pardon: meghallod - melyik fog
jobban hangzani. Természetesen a Tagolatlan! Miért, te mostanáig úgy hitted,
hogy mindannyian egyenlőek vagyunk? Haha! Ha!
Mindannyian valamilyen batyuval jöttünk e világra, de senki
batyuja, érted, gyöngyvirágom, senki batyuja se ugyanolyan, mint a másiké.
Vannak kisebbek, amiből logikusan következik, hogy vannak nagyobbak és
tartalmuk bizony értékes és kevésbé értékes is lehet. És ez ellen nem tehetünk
semmit, ha földhöz verjük magunkat, akkor se!
Na, szóval az Utazó kurjantott. A Jármű meg csendben
irigyelte. Ez is ritkán fordul elő. Jármű? Emberi lényt? Hogy irigyeljen?
Aznap éjszaka Utazónk egy bokorban aludt. Ez már a hegyek
lábánál volt, az észvesztő, boldog - izgalmas rohanás - száguldás és ama
emlékezetes kurjantás után. De olyan bokor volt ez, amely nem minden bokorban
terem, haha. Az igazat megvallva, Utazónk még soha nem is látott ilyet. Bokor
volt ez a javából. Olyan sűrű és tömött, hogy alig bírt rajta áthatolni a
Járművel, belül viszont meglepően tágas tér várta. Mondhatnánk, mintegy durva
leegyszerűsítéssel, hogy az egész bokor mintegy sötétzöld gömbfelületet
alkotott, ráadásul belül kitűnő, sima vázágak meredeztek - a gömbfelület
tartóoszlopai, amelyekre nemcsak hogy igen előnyösen lehetett akasztgatni
mindenfélét, de ráadásul terrakotta színük is tökéletesen harmonizált a levelek
sötétzöldjével. Az Utazó nem is emlékezett, hogy valaha is ilyen kényelmes és
sikkes szállása lett volna. (Noha már volt néhány.)
Míg főzte a híres-hírhedt Zacskóslevest, az enyhe alkonyi
szél meg-meglebbentette a csodálatos szállás-bokor lombtetejét: a pici lyukakon
bekandikáltak az első csillagok. Utazónk lába alatt ropogott a lehullott
levelek szőnyege, akár a sajtos csipsz.
Mert ez még akkor volt, mikor nem találták fel a
hangtompítós csipszet.
Teljesen rád bízom, Nyájas Olvasó, hogy megmondd, miféle
kor lehetett az.
Tiéd a pálya.
Dús harmat hullt az éjszaka - közel volt egy folyó - de
alig egy-két csepp tudta csak áttörni a szállás-bokor lombfedelét. Ezek is
kimondottan üdítőleg hatottak. Az Utazó nem is gondolta volna, milyen üdítő
dolog, ha egy-két harmatcsepp éri az arcát. Vagy a fülét. Mondhatnánk, ez volt a
legüdítőbb dolog, amivel valaha is találkozott.
Hát, az ilyen dolgok miatt érdemes tulajdonképpen
Utazásokat tenni. Ha otthon ül, soha a büdös életben nem tudta volna meg,
milyen üdítő tud lenni egy, az orrára hulló harmatcsepp. Sok dologgal volt ez
így, de ezek felsorolásához sem elegendő idővel, sem hellyel, de még szándékkal
sem rendelkezünk. De mindent összevetve, azok a dolgok, amelyek csak Utazás
közben ismerhetők meg, különböztették meg az Utazókat a többi embertől, s ezért
voltak ők, nos, igen, felsőbbrendűek. Ezt ki kell végre mondani nyíltan,
elvetve holmi hamis álszerénységet, olcsó, önáltató, szánalmasan hazug ”Jaj-ne-mondjunk-már-ilyet-mert-még-megbántunk-valakit”-
féle hozzáállást. A dolgokat igenis ki kell mondani!
Ha lehet. Ha nem lehet, akkor az egészen más. Akkor nem
mondjuk ki és kész. De ha lehet - és nem jár semmiféle kínos következménnyel
ránk nézve - akkor igenis nyíltan, bátran, semmiféle nyamvadt kompromisszumra
abszolúte nem hajlandóan ki kell mondani, hogy... nos, izé...
Szóval a dolgokat ki kell mondani.
Utazónk ekkor már az említett, viszonylag gyors vizű
folyócskánál járt, határozott megmártózási szándékkal. Ott van egy jó kis
bokros rész, valami elhagyatott vágány is vezet arrafele. Ott jó lesz, ott nem
látja senki, nyugodtan fürödhet akár meztelenül is.
Miért, lehet másképp is fürödni, teheted fel a kérdést,
Nyájas olvasó.
Mondjuk lehet. Sőt, volt az emberi történelemnek egy olyan
korszaka - képzelheted, milyen féle kor - amikor máshogyan nem is fürödtek. Se
férfiak, se nők. Ma már nem nagyon értjük, mi volt az efféle fürdés értelme.
Persze ma már, mikor az egész világon kötelezővé vált a nudizmus, és tetemes
bírságot fizet mindenki, aki valamely ruhadarabot véletlenül magán felejt, nem
is nagyon érthetjük. E kor kutatói valamiféle „szégyenérzetet” emlegetnek ezzel
kapcsolatban, ezt meg már végképp nem tudjuk, mi lehet. De valami negatív, az
biztos. Érdekes, hogy bizonyos vonásaiban oly primitív emberősünk milyen
jövőbelátó képességről tett tanúbizonyságot: a korabeli dokumentumok szerint
olyan kijelentések voltak közforgalomban, mint pl. „A mai fiatalokban egyre
kevesebb a szégyenérzet” meg „Ebből a generációból már minden szégyenérzet
kiveszett”. Ha az akkori generációról így beszéltek, akkor ma, pár száz év
elteltével vajon mit mondanának? Hogy igazuk volt?
Mondjuk, igazuk is volt. Valamikor akkor kezdődhetett a
dolog, de az biztos, hogy ma már egy mákszem szégyent nem érez senki. Soha.
Semmiért. És annyira nem tudunk örülni az ilyen magától értetődő dolgoknak!
Na mindegy. Térjünk vissza Utazónkhoz, aki pucéron - és egy
kicsit szégyenkezve - próbált épp beleereszkedni a finom hűvös vízbe. Ekkor a
folyókanyarulatból egy tizenkét személyes óriáskenu bukkant elő, melynek utasai
tapsokkal és hangos ovációval jutalmazták Utazónk bátortalan fürdési
kísérletét.
Utazónk a szégyentől pirosan ugrott villámgyors fejest a
habokba és ki se dugta az orrát, míg a vidáman nevetgélő evezős társaság odébb
nem lapátolt. Aztán végre alaposan megmosakodott, párat prüszkölt és fújtatott,
majd kikapaszkodott a partra.
Ekkor az elhagyatottnak látszó vágányon utasokkal zsúfolt
kirándulóvonat jelent meg pöfögve. A népes közönség bámuló szemei - sőt,
kattogó fotómasinái - láttára Utazónk mérgesen ereszkedett vissza a folyóba.
„Szép kis elhagyatott hely”- morfondírozott. „Még jó, hogy a levegőben nem
jelenik meg valami.”
Ekkor a felhők közül előtűnt egy piros csíkos hőlégballon,
kosarában egy operatőrrel és egy rendezővel, akik sikeresen filmre vették
Utazónk harmadik számú meztelenkedését is.
Ez utóbbi epizód szemenszedett hazugság. Illetve, pardon, a
túlburjánzó írói fantázia terméke. Teljes egészében. Nos, valamivel élénkíteni
kell olykor a történet sodrását. Nem mintha nem lenne eléggé élénk amúgy is,
inkább csak arról van szó, hogy annyira élénk egyfolytában, hogy helyenként még
ennél is élénkebbé kell tenni.
Nincs ebben semmi különös, e fogást mások is gyakran
alkalmazzák. Csak nem vallják be. Én is csakis és egyedül miattad teszem,
Legnyájasabb Olvasóm. A két szép szemedért. És még olcsóbb is vagyok.
A Jármű egy fának támaszkodott – körtefának - és unalmában
kivetített egy jövővonalat: mi lett a kirándulóvonat utasai által készített
fotókkal?
Az egyiket pl. bekeretezve a falra akasztották, ezzel a
felirattal: „Meztelen vadember Új-Guayana őserdeiben”. (Mert akkor még voltak
vademberek. Meg erdők.)
Egy másik fotó megjelent a helyi lapban, kis cikk
kíséretében: Szatír a folyóparton”. Egy kulturális folyóiratban is közöltek
egyet, „Habokból kikelő hím vízinimfa” aláírással.
A Jármű majdnem ásított. (Késztetést érzett, de nem volt
állkapcsa, hisz tudod.) Az egészet végtelenül unta. Jobban szeretett volna már
végre Úton lenni. Elnézte a prüszkölő, fújtató Utazót és majdnem lemondóan
sóhajtott. (Csak nem volt tüdeje.)
Hiába, emberek. Sosem fogják tudni letagadni, hogy
tulajdonképpen egyszerű, híg fehérjeoldatok mindahányan.
