Komolyabb zenekarban játszó, szegről-végről
mégiscsak zenész kollégám, te, kinek indulását patinás konzervatóriumi háttér segítette
- azt hiszem, neked fogalmad sincs, milyen érzés, mikor az első, legalább
harmadkézből vásárolt, fahangú orosz gitár megszólal a kezed alatt.
Természetesen
e-mollban, mert ez annyira egyszerű, hogy alig két-három hét gyakorlás után
szinte tökéletes.
Fogadni
mernék, hogy te még azt az érzést sem nagyon ismered, amikor egy bizonyos fajta
zenétől libabőrös lesz a hátad és a szőr feláll a kezeden - mondjuk, a Deep
Purple bármely száma hallatán. És nem képletesen libabőrös, nem elméletileg
lúdbőrös, egyáltalán nem: valóságosan, a szó fizikai és fiziológiai értelmében
egyaránt. Egyszerű, látványos, szemmel látható reakció, s egyértelműen csak
azért következett be, mert valaki - na, azért nem akárki, hanem egy
szólógitáros, tehát az Olümposzi istenek egyike - megpendített egy torzított
akkordot.
Te
persze még azt sem nagyon élted át, milyen vidám dolog öcséd félig kész házának
malterszagú pincehelyiségeiben saját tervezésű hangládát buherálni, amelynek
alapanyagát a közeli bútorgyár hátsó kapuján csempészték ki egy viharos
éjszakán viszonylag tetemes mennyiségű alkoholos italokért cserébe.
És
tudod is te, mennyi pluszmunkába kerül hordozható erősítőállványt
összehegeszteni a lakatosműhely hátsó sarkában hússzor húszas „jaklovinából”!
(A hordozható ebben az esetben azt jelenti, hogy az állvány összsúlya a
deszkákkal együtt nem haladja meg az ötven kilogrammot.) És van egyáltalán
fogalmad róla, milyen nehéz a nagyobbik fajta csillagdugót beszerezni? A
kisebbiket sem könnyű, de nagyobbikat, hát az valami reménytelen. Az majdnem
olyan ritka, mint egy kék Mauritius - de lehet, hogy még ritkább.
És
egyszer csak, finoman szólva is élményteli sok-sok hónap után ott állsz a
színpadon, körbe-körbe az ízlésesen mattfeketére mázolt, eszkábált cucc. A
lábak kábelkígyó- kötegekben botladoznak. Befütyül az erősítő. Valaki a terem
közepén fura, természetellenes hangokat ad ki és ezt hangpróbának nevezi.
Feldübörög egy igazi, alig használt, szinte még húszévesnek sem mondható
dobfelszerelés. (De már nem kezed ügyébe eső üreges tárgyakból - vödör,
olajoshordó, stb. - készült.) Lágyan beledünnyög a basszus. Ráreccsen a
szólógitár. Egy szintetizátor próbálja valamelyest enyhíteni a kőkemény
zűrzavart.
Minden
kész? Indulhat az első fellépés?
Most
már természetesen csak azt kell kitalálni, milyen egyforma trikót viseljen a
tagság a jeles alkalomkor. Hogy fekete, az percig nem kétséges: színest csak a
diszkós ellenség hord. Meg ki kell találni a nevet is, ugyebár. Jó lenne valami
görög betű esetleg, de az omegát már sajnos lefoglalták, a delta is volt, meg
különben is, erről mindenkinek biztos a tudományos híradó jutna az eszébe.
Szóval nehéz káposzta ez a névadás, na!
Per
pillanat úgy néz ki, mintha akár már sínen is lenne a zenekar. Mondjuk olyat,
hogy anyagi javak, ily tevékenységgel felhalmozni semmiképpen nem lehet, ezt
gyorsan belátja mindenki. Jutalom? Esetleg a hamvas tinilányok rajongása, akik,
mióta világ a világ, mindig zenére gerjednek? Ugyan már. Igazi jutalom csak egy
van. Ugyanaz, ami a kezdetektől mostanáig kísért: az érzés, amitől a hideg
kiráz, amitől lúdbőrös lesz a hátad és a szőr feláll a kezeden. Egyszerű,
szemmel látható biológiai reakció a torzított gitár, az élő dobok, a basszus
vibrálása hallatán. Ha jól összeszámoljuk, nagyjából ennyi az összes pozitív
hozadék.
Gondolom,
olyan közönséghez se igen lesz szerencséd, amilyen a mai estére összegyűlt.
Finoman szólva nem éppen divatlapból öltözködő, menedzserzakós, vidám színű
nyakkendős férfiúk s nem is barbibaba- ízlésvilágú, rózsaszín habcukor leánykák
ők, de nem ám. Sötét van, majdnem teljesen sötét, csak a rejtett fények
villognak itt- ott a „küzdőtéren”.
Lüktet a rock, gurulnak a
kövek.
Kicsápolhatod magadból az
egész zűrzavaros kinti világot.
