XXII. fejezet
A
Szegényemberekről általában. Tektonikus lemezek, ha találkoznak. Csillag a
Járműre? A zebrák rejtélye. Szalonnázás
egy sírkövön? Támadás!
Hát ahogy ott mentek, mendegéltek -
„a tenger felé félúton”, ahogy a már említett pesszimista nép egyik dalnoka
énekelte - hát egyszer csak találkoztak egy Szegényemberrel.
Tudom, Nyájas Olvasó, tudom. Erre
már fölkaptad a fejed, amit olyan könnyen azért nem kapsz fel, s szemedben is
mintha a hitetlenkedés szikrája villanna föl, hogy aztán rohamosan
terebélyesedve fennen lángoló máglyává izmosodjék. Szinte hallom lelki füleimmel
- ezt a módszert lényegében a Járműtől kölcsönöztem - ahogy emígyen nyilvánítod
ki őszinte ámulatodat: - Sok hihetetlen és csodálatos dolog történt már eme
egyébként sem hétköznapi történet folyamán, de ami sok, az sok. Méghogy Szegényemberrel
találkozott az Utazó!
Némi - ha csekély mértékű is -
igazat kell, hogy adjak neked, Kedves Olvasó. (Az Olvasókkal ajánlatos
egyébként is csínján bánni. Ezt minden Szerző megtanulja már a szerző-
óvodában, mert az Olvasó, az nagyon érzékeny szerzet, szegénykém.)
Azt is tudom, hogy a mi modern, szép
és boldog korunkban - melyet
legeslegfőképp az különböztet meg bizonyos más koroktól, hogy egyáltalán nem lehet „nehéznek”, sőt, igazán
nyugodt lelkiismerettel még csak „vészterhesnek” sem neveznünk - szóval, mai
korszakunkban Szegényembert egyáltalán nem látni.
Tudjuk, hogy valaha minden bizonnyal
léteztek, a legendák őshomályba vesző ködében, tanultunk is róluk az iskolában,
de látni, azt nem látott senki soha. Noha, természetesen nagy élmény volna egy
igazi Szegényemberrel találkozni. Sokan a fél kezüket, de lehet, hogy egyéb
testrészeiket is ezer örömmel levágatnák, csak lássanak egyet. (Nem nagy ügy,
két hét alatt úgyis mindenki növeszt magának másikat. Esetleg többet is, ha úgy
gondolja.)
Jelen sorok szerény szerzője is
hajlandó lenne, ha nem is valamely nemesebb testrészét levágatni (az a
bizsergető érzés a növesztésnél mindig halálra idegesít), de mondjuk jelen
műért joggal kijáró csillagászati honoráriumának jelentékeny részét feláldozni,
csak hogy találkozzon egy igazi, egy valódi, egy hamisítatlan Szegényemberrel.
Ugyanis manapság már mindenki
gazdag. Nem egyformán persze, mert vannak gazdagabbak is, de szegényebbek,
mondjuk, olyanok nem léteznek. Elég bajos is lenne „szegénynek” nevezni
olyasvalakit, akinek minimum tizennégy luxuskocsija van - másat már nem is
gyártanak -, hogy legyen a hét minden napjára kettő, meg néhány jachtja, azon
kívül egy- két olajkútja meg pár szigete a déli
tengereken.
Ennél kevesebb ma már senkinek
sincs. Sajnos. Biztos ezért olyan rosszkedvű mindenki. Ennyi mindenféle anyagi
dologgal törődni...több mint bosszantó. Hogy csak a jachtok karbantartására
mennyi idő el tud menni! Meg energia! (A pénz nem számít. Van elég.)
És ezek csak a jachtok. Hát hogy a
jófenébe ne növekedne exponenciálisan a permanens boldogtalanság általános
mértéke?
A legelső dolog, amit az Utazó
észrevett, természetesen, hogy a Szegényember mosolygott.
Naná, hogy mosolygott. Miért ne
mosolygott volna. Nem volt ennek a szerencsétlennek se autója, se vitorlás
hajója, se hetven szobás nyaralója, mint manapság. Nem volt ennek még egy
vacak, nyomorult helikopter-leszállóhelye sem.
Mondjuk, nem is igen lehetett. Erre
a házra? Ami a „ház” elnevezést messze távolról sem érdemelte ki? Hisz már egy
helikopter puszta megjelenése innen egy kilométerre romba döntötte volna!
Világos, hogy a Szegényembert mindez
alig-alig - vagy inkább egyáltalán - nem érdekelte. Abszolúte. Csak álldigált a
küszöbön, álmatagon nézve szerteszét a nyári verőfényben, és mosolygott rendíthetetlenül,
mint akinek egyéb dolga sincs széles e világon.
Mondjuk nem is igen volt. Nemsokára
felbukkant mellette néhány hasonlóképpen rongyos ruhájú, mezítlábas, nevető
szemű apróság, akiken szintén nagyon meglátszott a jachtok teljes hiánya.
Persze mind jókedvűek voltak. Vidáman intettek is az Utazónak. Nagyon úgy tűnt,
hogy a holnap gondja fikarcnyit sem aggasztja őket.
Mondjuk nem is igen aggasztotta. A
Szegényember nagyon jól tudta, hogy holnap éppúgy nem lesz pénze, mint ma, s e
téren holnapután sem várható különösebb javulás. Meg is békélt vele, mint olyan
dologgal, amin úgysem lehet változtatni. Illetve, ha igen, akkor ahhoz egész
biztosan csinálni kéne valamit. De akkor tuti lőttek a mosolynak az arcokon.
Akkor meg minek?
Ez volt az a híres-nevezetes, legendás,
már-már nyoma veszett „szegények bölcsessége”. Sajnos, számunkra is
teljességgel elveszett. Hiába is van gyors, kényelmes időutazógép minden
háztartásban, a múltnak eme jelentős szelete valamely rejtélyes okból
kifolyólag teljesen eltűnt.
Fújhatjuk. Irigykedni persze
irigykedhetünk, ama régi Szegényemberekre, de ez a dolgok lényegén mit sem
változtat.
A dolgok lényegén amúgy sem
változtat soha semmi.
Továbbhaladtak. Az Utazó még
visszaintett a Szegényembernek. Naná, hisz szegről-végről rokonok voltak. Mint
azt már, nyilván rendkívüli éleslátásodnak köszönhetően, te is észrevetted,
Nyájas Olvasó, Utazónk sem volt különösebben gazdag. Lelkileg igen, na persze,
de amúgy nem. Valószínűleg ezért volt ő is szinte boldognak mondható.
Boldog kor volt ez amúgy is, merem
állítani. Nehéz, tényleg, vészterhes is olykor, valóban.
De boldog.
Ezek már igazi hegyek voltak.
Tekintélyes, felhőbe vesző ormú, deres tetejű hegyóriások, egy tengeri és egy
szárazföldi tektonikus lemez rettentő erejű találkozásának néma tanúi. Két
tektonikus lemez, ha találkozik...látvány a javából, higgyék el. Ahogy az egyik
benyomul a másik alá és összekeveredik a a SiAl meg a SiMa réteg... láva bugyog
vadul, gejzírek emelkednek sisteregve a magasba... és mindez sok-sok ezer évig
tart.
A tektonikus lemezek nem sietik el a
dolgokat. Ritkán találkoznak, az igaz, de akkor aztán beleadnak apait-anyait.
(Találkozásuk sebességére utal különben a „tek” előtag is, amely a „teknősbéka”
nevében szintúgy megtalálható, és az se egy villámgyors állat. Abban viszont
erősen különbözik a tektonikus lemeztől, hogy míg emez hatalmas és lapos, addig
a teknősbéka inkább kisebb, de gömbölyűbb. Persze vannak óriásteknősök is -
nagyon helyes észrevétel, Nyájas Olvasó! - és manapság a legnagyobb állatkerti
példányok a másfél kilométert is meghaladják, de ezek messze nem vetekedhetnek
a tektonikus lemezek legkisebbikével sem. Ennyit erről.)
Ahogy fölfelé küszködtek egy szinte
végtelennek tetsző emelkedőn, Utazónkat megint elragadta a fantáziája. (Nyilván
önök is észrevették már, hogy Utazónk fantáziája viszonylag gazdagnak volt
mondható, és erősen hajlott az elragadásra.)
Úgy vélte - persze csak egy ideig -
hogy az emelkedő ténylegesen végtelen, és nemsokára, ha még egy kicsit halad fölfelé,
biztos, hogy kézzel is eléri a csillagokat. Éppen azon morfondírozott, hogy
vajon egy csillag, ha levenné, biztonságosan odaerősíthető-e a Jármű hátuljára,
hogy éjszaka világítson, meg hogy nem túl forró-e, esetleg a lila egy kicsit
hűvösebb, mint a sárga? És tényleg, mi is van a csillagokon túl - mi az, hogy
egy nagy feketeség, hát az azért mégse lehet - mikor hirtelen, egy meredek
hajtűkanyarban, az - esetleg - égbevesző szikla tövében fekete keresztre lett
figyelmes.
Utazónk megállt. Szívét baljós
sejtelmek szorították össze. Közelebb lépett, hogy kisilabizálja a feliratot,
amely tudatta a világgal: két Utazó pusztult itt el szörnyű halállal pár évvel
ezelőtt. S miért? Na, vajon miért, kérdezheted te, Nyájas Olvasó, a kíváncsiság
tüze által emésztvén, melyet kötelességünknek tartunk gyorsan lohasztani,
erőnkhöz és képességeinkhez mérten.
A két bátor és nemes lelkű Utazó
szörnyű halálát nem más okozta, mint egy rettentő, irtózatosan otromba és
monumentális Kerekes Jármű kegyetlen, barbár, vérszomjas Sofőrje.
Igen! Áthajtottak rajtuk, mint
egy...egy közönséges, kóbor kutyán...vagy mint egy útelválasztó sávon... vagy
mint egy zebrán...
Ma már sajnos nem tudjuk, miért volt
annyi zebra az utakon azokban az időkben, melyeknek jelzőjét magad is kitalálhatnád
már, Nyájas Olvasó, de ha esetleg véletlenül nem érnél rá, vagy nem érzed magad
alkalmasnak, akkor annyit azért segítek, hogy leginkább a „neh” és „vészt”
kezdetű jelzők jöhetnek számításba, mint olyanok, amelyek az adott dolgot -
ebbe a konkrét esetben: ama időket - leginkább jellemzik.
Ha már itt tartunk, ezeket az időket
esetleg még „zebrában dúskáló” időknek is joggal lehetne nevezni. Nem tudni,
miért volt akkoriban oly jelentékeny a zebrapopuláció, sem azt, hogy miért
tartózkodtak oly nagy számban az utakon. Egy érdekes adalék: a korabeli
források szerint kiváltképp a kereszteződések környékén heverésztek szívesen.
Sok megoldatlan rejtély tarkítja a Világegyetemet. Nagyon
úgy néz ki, hogy a zebráké is ide tartozik.
Egyelőre. Noha akadnak biztató jelek, kísérletek. Zebraszimulátorokban
végzett kísérletek során voltak zebrák, amelyek valóban megálltak az úttesten.
De inkább nem. Sőt, azok is, amelyek megálltak egy idő után letértek, elég
volt, ha megláttak egy ízletesebb fűcsomót. Nos, újfent meg kell, hogy
állapítsuk: az akkori emberek nem voltak teljesen hülyék.
Vagy ott vannak a piramisok. És még sok ilyen. Na de
térjünk csak vissza fürgén a mi közkedveltségnek örvendő Utazónkhoz, akinek épp
ökölbe szorul a keze és a harag mérges levese forr legbensejében, ha arra
gondol, miként készítették ki két társát azok az otromba dögök, azok a mocskos
csótányok, a tetves fekáliadarabok. Azaz a Sofőrök. Elképzelte, ahogy a nagy,
fekete kerekek palacsintává lapítják szerencsétlen Utazó-kollégáit, ahogy szétmállanak
a belső szerveik, ahogy kiloccsan híg, szürke agyvelejük, ahogy a bíbor vér
patakokban csordogál a lejtős úton. Megrázkódott az undortól, a haragtól és
tehetetlenségtől, mert akkoriban még nem találták fel az undorodó rázkódás
elleni szert, mert...
Mert nehéz idők voltak azok, na, kár is lenne
köntörfalazni. Az Utazó eztán sóhajtott egyet és elmormolta a szokásos imát az
Elesett Utazókért: „Haladj immáron gond és baj nélkül, a Ragyogó Égi Ösvényen,
utadra ügyeljen a Legfőbb Utazó, ott, hol sosem találkozhatsz sem Kerekes
Járművel, sem azok gonosz Sofőrjeivel, mert ők mindörökké a pokol kénköves
lángjaiban fognak kínoztatni és szenvedni, ámen.”
Kitörölte a meghatottság könnyeit a szeméből - mégis,
honnan máshonnan, a füléből mégse törölhette ki - aztán leült egy kőre
szalonnázni. Közben azon elmélkedett, vajon tényleg van-e másvilág, s ha igen,
mint csinál ott egy Utazó? Akinek az Utazás volt az Élete? (Mármint, míg élt.)
Nyilván ott is utazik, talán egyik bárányfelhőtől a másikig, utazgat végtelenül,
olykor el-elhúz mellette egy angyal és
érdekes másvilági Kalandokat él át. Olykor persze megáll, hogy kitépje egy Sofőr
máját. Ha a Legfőbb Utazóban egy kicsi kis igazságérzet van, kell, hogy legyen
ilyen lehetőség a túlvilágon.
Utazónk megeszegette a szalonnáját - a bőrét eltette, mert
a füstölt szalonnabőr még a híres-hírhedt Zacskóslevesnek is képes volt
valamelyes aromát kölcsönözni - aztán becsattintotta a bicskáját és felállt.
Felállt és egy pillantást vetett a kőre, melyen eddig ült.
- Bocsáss meg, pajtás - mormolta némi bűntudattal, mert a
kő, melyen szalonnázott, egy régi sírkőnek bizonyult. A feliratot már alig-alig
tudta elolvasni, de annyit megértett belőle, hogy ezt is egy halott Utazó
emlékére emelték hajdanán. És ahogy fölemelte tekintetét, a hegynek kanyargó út
mentén további keresztek fekete árnyai rajzolódtak a borús égre.
- Ez a Halál Völgye! - suttogta maga elé idegesen, de
nagyon találóan. A sok kereszt valóban kissé nyomasztó látványt nyújtott.
- Bocsáss meg, pajtás - veregette meg az még egyszer Utazó
a sírkövet, melyen szándéktalanul ugyan, de megszalonnázott.
A pajtás persze megbocsátott. Az Utazók életükben sem
voltak valami haragtartóak, de a haláluk után meg abszolút.
Utazónk óvatosan tovább indult. „Mégse lehet normális”-
gondolta - „hogy egy ilyen kis területen ennyi baleset...
Idősebb Utazóktól már hallott ilyen kísérteties helyekről.
Állítólag csapatostul kószálnak itt teljesen elvadult Sofőrök, és minden
különösebb ok nélkül halomra gyilkolják a békés, jóakaratú, kedves, nagylelkű
és civilizált Utazókat, ismert Világegyetemünk, mondhatni színe- virágát.
De most szerencsére nagyon békésnek és nyugodtnak látszott
minden. Tényleg.
Ekkor támadt a Kamion.
A Kamionok a Kerekes Járművek legeslegborzasztóbb és legpusztítóbb
képviselői voltak. Ártatlan áldozatok millióit gyilkolták már meg szerte a
világon, nem csak Utazókat, de közönséges, hétköznapi embereket is, akikért
persze nem olyan nagy kár, de azért mégis. Sőt mohó vérszomjukban egymást sem
kímélték e kegyetlen dögök: akárhányszor előfordult, hogy ha éppen más
szerencsétlen áldozat nem akadt a közelben, egymásnak rontottak és csikorgó fém
és visító gumik háttérzajával aláfestve szálltak alá a kénköves pokolba,
ugyancsak pokolra való gazdáikkal, azaz a kegyetlen Sofőrökkel együtt.
A Kamion süvítve vágódott ki a kanyarból, mintha
mindezidáig ott lapult volna prédára lesve, aminthogy valószínűleg úgy is volt.
Hatalmas fém-teste, számtalan vöröslő, sárgálló, sőt itt-ott narancsló lámpája bősz,
harsány, pökhendi dudaszava megdermesztette az Utazó lelkét. Sietve oldalra
húzódott, egyben az esetleges menekülésre is készen. Úgy gondolta a
szerencsétlen, hátha a vérszomjas szörnyeteg ezzel is megelégszik, hisz lám, ő
félrehúzódott, akárki láthatja, nem bánt senkit, őt se bántsa senki.
De sokan haltak már így meg, Utazók és nem-Utazók! Ők is
ugyanígy gondolkoztak: aki nem mutat ártó szándékot, azt biztos békén hagyják.
Azaz: ok nélkül nem bántanak senkit.
A Jármű, a fenyegető veszély dacára, lemondóan csóválta a
fejét. Mármint, ha lett volna neki - de ezt már tudjuk.
Különben teljesen mindegy, hogy mit csóvált tulajdonképpen.
Bármit is csóvált volna, bármilyen irányban és bármilyen intenzitással,
ugyanazt óhajtotta volna kifejezni: ti., hogy életében ilyen hülyeséget nem
hallott. Még hogy ha „Én nem bántok senkit, engem se bántson senki.” Ilyen
nyálas, idióta indoklást életében nem hallott. (Noha száznegyvenötezer év
nyilván elegendő, hogy ezt-azt megtapasztaljon az ember.)
Jó vicc. „Engem se bántson senki.” Tipikus áldozatok
tipikus filozófiája! Az erősek persze pont ilyen marhákat keresnek, akik eleve
kizárnak minden védekezési lehetőséget, mert hisz „ők nem bántanak senkit.”
(Aztán ha kapnak egyet a pofájukba, csak néznek kétfele.)
Az Utazó tehát szerényen oldalra állt. Mintegy jelezve, hogy
ő ugyan nem bánt senkit, de nem ám! Sőt! A gondolat maga, hogy egyáltalán
bántson valakit, fel se ködlött - még halovány sejtésként sem! - agyának
semelyik eldugott zugában.
A Kamion meg csak jött és jött. A hatalmas kormánykerék
mögött trónoló Sofőr ajka kegyetlen, vérszomjas mosolyra húzódott. Úgy látszik,
jó napja van. Ilyen tipikus balekkal már régen nem találkozott. ”Most
megijesztjük egy kicsit...”- vigyorgott a sofőr folyamatos gonoszsággal. „Aztán
meg...”
Az ilyen ijesztgetések eredményeképpen jó néhány Utazó fűbe
harapott már. És haláluk után bizony sehogy se tudták megmagyarázni, hogy nem
ők voltak a hibásak.
Sőt. Tudom én, hogy roppant nehezen hiszed el, Nyájas
Olvasó, de abban az időben - mely már csak ezért is jogot formálhat nemcsak a
„nehéz”, de esetleg akár a némiképp szokatlanul hangzó „vészterhes” jelzőre is -
nos, ezekben az időkben. Az Utazók nem jöhettek csak úgy vissza a haláluk után,
amikor csak kedvük támadt. Ma már mindenki természetesnek veszi, hogy az
elhalálozott Utazó olykor-olykor hazarándul vacsorázni a síron túlról, esetleg -
de szigorúan csak akkor, ha bokros másvilági teendői megengedik - beugrik
vigyázni a gyerekre, esetleg elvégezni kisebb kerti munkákat.
Bezzeg akkoriban. Ha valaki elment, akkor elment végleg. Se
szó, se kép, se egy üzenet, nem úgy, mint mostanság, mikor bármikor
felhívhatjuk elhunyt hozzátartozóinkat.
Hát, nem lehetett könnyű akkoriban élni. Brr, kiráz a hideg
arra a gondolatra is, hogy az embernek nincs semmi kapcsolata a túlvilággal.
Ööö... ja igen. A rettenetes Kamion, azzal a szörnyű
vadállat sofőrrel meg csak meg csak jött és jött megállíthatatlanul. Szemében a
vad fény. Ajkán a kegyetlen, gúnyos, torz mosoly, amely már annyi Utazó utolsó
látványa volt evilági életében.
A Jármű egy jól kiszámított milliméterrel beljebb rántotta
elektrovibrációs terének határait és önelégülten várt, hogy a Rettenet elzúgjon
mellette. Ezzel nagyban segített volna a szerzőnek, mert leírhatta volna, hogy:
egy milliméteren múlott. Ám a Jármű rémülten észlelte, hogy minden - nem kevés - számítása dacára a milliméter
nem jött be.
A Kamion nem milliméterezett. Ölni akart. És már megtett
háromnegyed millimétert. Azaz már csak egy negyed milliméter volt hátra. És nem
lehettünk volna a tanúi annak a megható jelenetnek, ahogy az Utazó, meg a kéklő
tenger... meg ahogy összecsókolgatja a delfineket, azok meg vadul vissza...
Nem mintha azt akarnánk állítani, hogy az Utazó
szerencsésen elér a tengerig és a történet szokványos heppienddel végződik.
Dehogy. Utazónkra még rengeteg veszély leselkedik és egyáltalán nem biztos,
hogy mindegyiket túléli, beleértve azt is, amelyikben éppen forog. Szóval,
lehet, hogy mindjárt meghal és akkor az egészből nem lesz semmi.
De ott volt az a negyed milliméter. Egyáltalán nem
rendeltetésszerűen volt ott és nem azért, mert így volt megírva a Sors
Könyvében. (A Sors Könyvét, mint tudjuk, negyven évvel ezelőtt galád idegen
lények ellopták, de ezzel most igazán nem érünk rá foglalkozni.)
Szóval, az a maradék negyed milliméter közbeszólt. És csak
annyit mondott: -Sokáig lenéztetek, de most majd megmutatom.
És megmutatta. A rémületet keltő Kamion és átkozott gazdája
elzúgtak az Utazó mellett és még a Jármű is megkönnyebbülten engedte volna a ki
a levegőt, ha mondjuk szüksége lett volna levegőre és persze van valamije,
amivel kiengedheti. A veszély elmúlt. A Kamionok és Sofőrök ugyanis soha, de
soha nem fordultak vissza. Illetve, nagy procedúrával megfordulhattak volna, de
akkorra a potenciális áldozat rég elszelel. Úgyhogy leginkább csak előre tudtak
haladni, vadul és kegyetlenül. Áldozataikat mindig lesből ejtették el, ami már
magában is a fajtájukra jellemző mocskos gyávaságról tanúskodik.
- Huhh - mondta az Utazó. – Huhh - tette hozzá még egyszer,
ha esetleg az előző „huhh” valamilyen okból nem bizonyult volna elégségesnek.
Utána bámult az iszonyú Kamionnak, hallgatott - amúgy se beszélt valami sokat -
és öt perc elteltével még mindig csak egy harmadik „huhh”- ra futotta az
erejéből.
Aztán végre elgondolkozott azon, mi lett az eredménye
annak, hogy udvariasan az út szélére húzódott, abban a naiv hitben, hogy így
nem bántja senki. „De mekkora barom voltam”- gondolta az Utazó. „Az eredmény
meg az lett, hogy majdnem meghaltam. De ezen túl másként lesz. Huhh.
S így lett báránylelkületű, bamba, butuska, borzas - amúgy
nem volt borzas, de így jön ki az alliteráció - Utazóból az országutak kemény
lelkületű, acélos szívű, váratlan veszélyekkel bármikor dacolni merő és dacolni
képes vándora. Hát most mondjuk csak meg őszintén: nem megérte, hogy majdnem
meghalt? Dehogyis nem!
Nos, az Utazók egyik legjellegzetesebb, noha csöppet sem
feltűnő képessége az volt, hogy negatív élményeiket pozitív hozadékká tudták
transzformálni. Megesett ez már e történet folyamán is és nyilván te is
emlékeznél rá, Nyájas Olvasó, ha éppen figyeltél volna, de így persze nem. Az
Utazók ilyesmit akár naponta is képesek voltak véghezvinni, igaz, utána egy-két
napos pihenőre volt szükségük ingermentes környezetben, mondjuk, egy sötét,
lezárt, szigetelt falú fémtartályban. (Ismeretes például annak az Utazónak az
esete, akit összevissza vertek és rugdostak, mindenét elrabolták, ráadásul még
csúnyán is beszéltek vele, de ő egy óra múlva vidáman fütyörészve - bár kissé
véresen - ballagott az erdőben, mert rájött, hogy ez az egész milyen jót tett a
lelki fejlődésének. A többiek persze hülyének nézték, de hát a szürke
átlagemberek minden Utazót tiszta hülyének néztek.)
Utazónk lassan összeszedte magát, egy kicsit még
örvendezett, hogy így megváltozott, aztán a Járművel együtt lihegve
felkapaszkodott a hegytetőre. Megálltak. Alkonyi fényben ragyogó, szelíd síkság
terült el alattuk, át- meg átszőve folyók keskeny ezüstpántlikáival. A távolban
zord hegyek emelkedtek- igen zordak- és egy völgyhasadékon át kékes csillogás
derengett haloványan.
„Csak nem”- állt meg az Utazó szíve egy pillanatra az
izgalomtól és a delfinekre gondolt. Aztán elhessegette a gondolatot. Messze még
a messze. És nekivágtak az irdatlan lejtőnek, lefelé.
