Bájsziköl (24. rész)

 

XXIV. fejezet

 

Boldogtalan emberiség. Üdvöztő-e a dodekaéder? A sikló nem kígyó. Éjfélkor ne ébressz tehenet. Emberbarát állatok és mérgező tej.

 

Árnyas völgyeken hatoltak keresztül, ahol lépten-nyomon források, csermelyek, erecskék buzogtak fel. Réges-rég lakott volt e táj: már az első ember is megtelepedett, aki a meleg forrásról csak annyit tudott, hogy meleg. És később hiába tudta meg, hogy enyhén radioaktív, meg hogy a buborékok CO₂-gázt tartalmaznak, valahogy mégsem lett boldogabb. Ezen csak addig csodálkoztak, míg néhány nagyokos részletesen elmagyarázta, hogy ennek pontosan így kell lennie, mert az ember eredendően boldogtalan lény. Ezt úgy nagyjából majdnem mindenki el is fogadta - egy-két hőzöngő mindig akad - és így végül csaknem boldogok lettek.

A szapora források mellett hamar otthonra lelt a még mindig eléggé szőrös szerszámkészítő emberfajta is, a forró vizek alá rögvest még forróbb poklot képzelve el. (Magad is könnyen beláthatod, Nyájas Olvasó, hogy egy így gondolkodó fajnak tényleg nincs túl sok esélye a boldogságra.)

Később fejlettebb népek jöttek. Civilizációjuk fennmaradt emlékeit még az örökké szkeptikus - hogy finoman szóljunk - Jármű is némi elismeréssel szemlélte: ódon, klasszikus romok áldogálltak az út mentén, de a mohos szökőkutakban víz helyett már csak a páfrányok zöld vízesése omlott alá. Szobrok bukkantak elő itt-ott a sűrűből, aztán elhagyott, ovális amfiteátrum, majd diadalív és roppant, díszesen faragott oszlopok lépten-nyomon.

Az Utazó ámulva látta, hogy szögletes, éles sarkú épületek még ritka kivételként sem akadnak. Hogyne ámult volna, hisz, mint abban a korban mindenki, ő is kockaszobában lakott, egy kocka alakú házban, és már kezdtek felbukkanni az egyelőre csak enyhén kockaalakú emberek is.  Ma már nem nagyon tudjuk felfogni, hogyan is voltak képesek emberek ilyenekben élni. Persze a mai gömb- és gúlaházak is idegesítőek egy idő után, sőt, személy szerint a dodekaédert sem tartom egyedül üdvözítőnek, de azért ismerjük el: a gúla, meg a gömb - de pláne a dodekaéder - az mégse kocka. Ég és föld.

Estefelé volt már, mikor egy igazi barlangra akadtak, alig pár méterre az úttól. „Kitűnő” - örvendezett az Utazó - „itt védett helyen alhatok, meg barlangban aludni, az olyan izgi.”

Valóban, védett hely volt ez nagyon. Olyannyira védett, hogy számos más állat is felfedezte, mint pl. hüllők, rovarok és bogarak, skorpiók, kisebb-nagyobb emlősállatok, stb. És az első látásra elhagyatott barlang nemsokára sokkal izgibb lett, mint azt Utazónk legmerészebb álmaiban elképzelte. Pár rágcsáló és a bogarak fajának számos jókora egyede ugyan nem zavarta meg hősies elhatározását, hogy nyugovóra térjen, de aztán egy kígyó farkát látta megvillanni egy sziklahasadékban. Ezután villámgyorsan felült és egy szemhunyást sem aludt egész éjszaka.

A Jármű legszívesebben megvetően horkantott volna egyet - persze, ebben bizonyos fiziológiai körülmények erősen akadályoztak. Nem csak azért horkantott volna, mivel véletlenül horkantós kedvében volt - barlangban mindig ilyen kedve támadt - hanem főleg azért, mert az a kígyó bizony nem kígyó volt, hanem egy ártalmatlan sikló. Sőt, közel s távol még állatkertben sem fordult elő kígyó, mert ebben az országban csakis és kizárólag siklók éltek. És így elmondhatjuk, hogy bátor lelkületű Utazónk teljesen feleslegesen meredt egész éjjel guvadt szemmel a sötétbe.

„Emberek”- legyintett majdnem a Jármű - de szerencsére észbe kapott. (Ha nem kapott volna észbe, akkor se tudott volna legyinteni, de nem érdekes.)

„Emberek, emberek”- sóhajtott magában és ismét leküzdötte legyintési vágyát.

 

Egy tábla villant el az út mentén: „Friss tej a nap 0-24 órájában”. Az Utazó a fejét csóválta, mert állatbarát volt. Felébreszteni egy tehenet, akár éjfélkor is, hogy friss tejet adjon? Nem embertelenség ez véletlenül az állattal szemben?

Nos, Nyájas Olvasó, látva arcodon az égető kíváncsiság egyértelmű jelet, el kell, hogy áruljam: azokban az időkben - melyek bizony korántsem voltak könnyűnek mondhatók és igazából vészterhes-mentesnek sem nevezhetők, legalábbis nem teljesen nyugodt lelkiismerettel - nos, akkoriban még nem volt magától értetődő, hogy mondjuk leülsz egy tehénnel reggelizni. El sem hinnéd, legkedvesebb Nyájas Olvasó, micsoda szörnyűségeket csináltak akkoriban állatokkal. Ez emberek mentségére szolgáljon, hogy teljes tudatlanságban cselekedtek, de a szörnyű tények akkor is szörnyű tények. Néhány kikapott kép a rettenet- tablóból: pl. rózsaszín maslit kötöttek egy macska nyakába, abban a hiszemben, hogy a szerencsétlen élvezi. Vagy mondjuk faágakat dobáltak egy kutyának, úgy vélve, hogy az eb így roppant jól szórakozik. Ma már persze, mikor kiderült, hogy az ember a kutyához képest egyszerűen sehol sincs az evolúciós listán és valószínűleg teljesen kipusztulunk, tudjuk azt is, hogy az egészet csakis az emberek kedvéért csinálták. Sajnálatból. Mint ahogy az embergyerek homoksütivel kínálgatja okos és bölcs szüleit, azok meg úgy tesznek, mintha megennék, sőt, képesek nyammogni meg csámcsogni és csettintgetni is, hogy milyen finom, csak hogy egy kicsit örüljön a gyerek, a kutya is visszahozta a faágat: nesze, örülj, te szerencsétlen.

Akkoriban az összes állat így viselkedett az emberrel szemben. A papagáj úgy tett, mintha direkt kalitkában szeretne élni és kommunikáció iránti vágyát tökéletesen kielégítené két szó, melyek közöl legalább egy a „Lóri”. A tyúkok úgy tettek, mintha kapirgáláson és tojásrakáson kívül semmihez se értenének, noha negyvenkét dimenziós matematikájukat ma sem értjük igazán. Az aranyhalak mulatságosan tátogtak az akvárium üvege mögött, mialatt sikerrel lefektették a tachiyon-rakéták és a nulltranszport elméleti alapjait, primitív ugrógyakorlatokat hajtottak végre piros- fehérre festett korlátokon, vagy azt játszották, melyikük a gyorsabb, miközben kidolgozták a „bármiből bármit” szintézist, melynek köszönhetően manapság egy féltéglából húsz másodperc alatt szép adag vesepecsenyét készíthetünk, körettel együtt. (Két személyre persze egész tégla kell.)

Az emberek roppantul szégyellték magukat később, mikor az állatok készségesen elmagyarázták az egészet. Sokan öngyilkosok lettek, mikor rájöttek, hogy megettek néhány kitűnő - mármint, nem ízre - sertés-matematikust, meg ráadásul sok reményteljes borjú-művészpalántát. De ekkor már késő volt a bánat! A megevetteket nem hozta vissza senki!

Az Utazó gondolatban megvetően utasította vissza a tolakodó hirdetőtábla ajánlatát. Még hogy tej a nap huszonnégy órájában. Ő ugyan nem fogja egy kizsákmányolt tehén tejét inni. Mint láthatjuk, nem csak Utazó volt, de egyben Állatbarát is. Az Utazók ebben is, meg sok minden másban is, alaposan megelőzték a közönséges, szürke, hétköznapi embereket.

Később persze a tejről is kiderült, hogy genetikai méreg. Ma már tudjuk, hogy ha emberek generációi egyáltalán nem ittak volna tejet, ma legalább nyolcszáz év lenne az átlagéletkor. Ezzel szemben mai szép, modern és felvilágosult korunkban be kell érnünk vacak három-négyszázzal. És akkor még örülhetünk. Hányan vannak, akik életük virágjában, alig kétszázötven évesen eltávoznak ama bizonyos másik világba!

Az emberi tudatlanság - és a Világegyetem - végtelen.