A szabadságszerető ember kezdetben persze
látványosan morgolódik, hogy ugyan minek az a fránya mobil. (Bunkofon,
borotválkozótelefon, satöbbi.) Mert akinek fontos, úgyis megkeres, ha meg nem,
nyilván nem is olyan fontos. Gyorsan kiderült azonban, hogy telefon nélkül
valamiképpen kizárjuk magunkat a melengető emberi közösségből. Abból a
közösségből, amely olykor kimondottan az idegeinkre megy, amelynek hiányában
viszont oly magányosnak és elveszettnek hihetjük magunkat, hogy csak no. A
maroktelefonok járványszerű elterjedéséhez éppenséggel a mi modern,
elmagányosodó egyedekből felépített társadalmunkra volt szükség. Száz, kétszáz,
ötszáz éve a mobilnak esélye nem lett volna: nem azért, mert nem volt
mikrocsip, hanem azért, mert a családi közösségek egy kis területen belül
koncentrálódtak. Ugyan miért mobilozott volna Józsi bácsi Pista bácsinak, ha
akármikor meglátogathatta, amely esemény törvényszerűen némi vendégeskedéssel
járt, többnyire mindkét fél teljes megelégedésére? Csak hát, ugye, ez arra a
fura és ma már érthetetlen korra volt jellemző, amikor ritka kivételtől
eltekintve senki nem is volt és nem is lehetett magányos. Feltűnő, hogy a
képzeletbeli arányosság fordított: minél jobban elszaporodik az emberi faj a
Földön, annál többen lesznek magányosak.
Fent
említett szabadságszerető emberek mobiltól való ódzkodásának oka saját
elmondásuk szerint az is lehet, hogy úgymond nemigen szeretik, ha idétlen
időpontokban idétlen ürügyekkel ún. barátok idétlenkednek. Ezért persze
kezdetben, mikor még csak friss mobiltulajdonosok, afféle félmegoldások felé
törekszenek. Mondjuk: nem is kapcsolják be a készüléket, csak ha történetesen
épp saját maguk óhajtanak telefonálni. Később már napközben bekapcsolják ugyan -
mert azért jó dolog, ha az ember könnyen elérhető -, de az otthonukba érve
nyomban kikapcsolják, mert az én házam az én váram, vagy mi a szösz.
Világért
sem szeretném elkeseríteni ezeket a fura alakokat - elég nekik a maguk baja -,
de ezek az öszvérmegoldások csakis átmenetiek lehetnek. Világosan látszik, hogy
a kommunikációs locsi-fecsire éppúgy rá lehet szokni, mint akármelyik éppen
divatos vagy hagyományos kábítószerre. Nézzünk csak körül, élő példa tengernyi
téblábol közöttünk. Némelyikük tényleg úgy viselkedik, mintha erőnek erejével
bizonyítani kívánná a régi mondást: ha nem mozgatná egyfolytában a száját,
nyilván összenőne.
Visszaút
nincs. Már a régi norvégok is megmondták világosan, hogy nem léphetsz kétszer
ugyanegy folyóba. A kőkorszaki marokkő modern módosulata nem csak hogy terjed, de
egyre sokoldalúbbá is válik. Hol van már az a primitív őstípus, amivel,
mondjuk, telefonálni lehet. Hogy képet is továbbít az a legkevesebb. Intézhetsz
bankügyeket, szórakozhatsz és dolgozhatsz - na persze nem fizikailag, az már
amúgy se igen divat. Van már mini gégemikrofon, így felszabadul mindkét kezed,
így azokkal újabb billentyűzetet nyomogathatsz. Mindennemű kapcsolattartás,
akár a virtuális rokoni látogatás is lebonyolítható a füledhez szorított
csodaketyerével, akár az utcán lótva-futva, sürögve- forogva, egyik borzasztóan
fontos tevékenységből a másikba esve. Szép új világunk ipari laboratóriumainak
legsötétebb bugyraiban már készülnek a bőr alá ültethető inforendszerek
prototípusai, s ezek révén az Ember, mint olyan, végérvényesen megszűnik önálló
entitás lenni: a Minden Mobilok Szuperhálózatában immár csak egyszerű neuron ő,
aki lót-fut, parancsokat teljesít, sürög és forog, de a nagy Egészről már
halvány lila fogalma sincs. És nem is lehet. És nincs is szüksége rá. És,
mellesleg, nem is érdekli.
Vajon megérjük? Reméljük? Vagy
inkább reméljük, hogy nem?
Súlyos kérdések ezek,
rendkívül súlyosak! De most… elnézést… csöng a mobilom… Igen? Jó… nem, most már
nem csak akkor kapcsolom be, ha én akarok hívni… dehogy… egész nap, persze… tessék
csak, tessék… vonalban vagyok…
De ha hazaérek, azért még néha
kikapcsolom. Mert az én házam az én váram, vagy mi a szösz.
