Csinos, fiatal óvónéni hoz gyerekeket a játszótérre. Megértő, cinkos pillantás: ő is gyerekekkel van, én ugyan csak eggyel, de azért mi tudjuk, mi az, gyerekkel lenni...
Az egyik óvodás igencsak eleven. (Manapság, ha jól tudom, ezt inkább „hiperaktívnak” hívják.) Rohangál, kiabál. Többnyire szlovákul. Egyszer, véletlenül, magyarul. Mint otthon. A kedves, csinos óvónéni azonnal reagál.
- Miért beszélsz magyarul? Mondtam, hogy nem szabad!
A többnyelvűség - vagy legalábbis a két nyelven-tudás - szemében nem érték. Gizgaz, amit irtani kell.
Magyar tetőfedők rusznyák faluban. A rusznyák, illetve ruszin, az olyan Szlovákiában, mint Magyarországon a BAZ-megyei. Tájszólással beszél, sörrel issza a pálinkát, veri a feleségét és gumicsizmában jár napestig. Az is egy tipikus kelet-európai történet, hogy kerültek ide a magyar tetőfedők Szlovákia legszlovákabb szívébe: a házigazda magyar leányzót vett feleségül, és igen jól beilleszkedett a magyar rokonságba. Más rokonok provokatív kérdésére például, hogy mit szól, ez és ez a magyar nem nézi a gyereke érdekeit, nem és nem adja szlovák iskolába, hogy fog a szerencsétlen kölyök „érvényesülni”, elnézést, de ezt csak idézőjelben lehet leírni, mert mi az, hogy érvényesülni, csak annyit mond: - Ha azt akarnám, hogy a gyerekeim érvényesüljenek, angol iskolába adnám őket.
A magyar tetőfedők hangosak, jókat nevetnek. A szomszéd ház udvarán egyre mérgesebben jár-kel a gazda, aztán egyszerre csak kifakad:
- Az a Horthy! Az volt csak a veszett kutya! Pfúj!
És kiköp. Pár perc múlva újra kezdi: - Az a veszett kutya Horthy!
Délig jár-kel, horthyzik, veszett kutyázik és köpköd.
Az ő számára semmi sem változott a második világháború óta. Minden magyar szó s minden egyéb magyar megnyilvánulás Horthyhoz és az ő veszett-kutyaságához kötődik, s természetesen minden magyar olyan nyilvánvalóan horthyszerű.
Hároméves forma kisfiú a kórházban. Balszerencséjére ez egy olyan kórház, ahol nincs magyar nővérke. Vagy éppen momentán nincs. Mivel szlovákul nem tud, gyakorlatilag egész nap hallgat. Az egyik nővérke kifakad: - Én nem értem ezeket a magyar szülőket! Miért nem tanítják meg ezt a szerencsétlen gyereket szlovákul?
Az ő értékrendjében egy magányos kisfiú, aki esetleg elhagyatottnak érzi magát a szülei nélkül, csak sokkal azután következik, hogy „tudjon szlovákul”.
Háromévesen.
Nagy energetikai cég, ahol különböző vállalkozók, alvállalkozók és al-alvállalkozók végeznek szükséges avagy szükségtelen munkákat. Az egyik csapat szemmel láthatóan csupa ismerősökből áll. Olyan helyről jöttek, a szlovákság szent fellegvárából, ahol magyart nemigen látni, de szidni azért szokás. Nyilvánvalóan egy bizonyos pártra szavaztak, így kapták a zsíros melót. Egyikük minden reggel az igazi szlovák rádiót hallgatja és ha Durayról esik szó - elég gyakran esik - duplájára tekeri a hangerőt. Véresre rágja a szája szélét - szó szerint - mikor hallja, hogy a melósok még a szolgálati telefonon keresztül is magyarul kommunikálnak. És makacsul állítja, hogy Csáky „folyton” leveleket ír Budapestre.
- De mégis, mikor?
- Mindig.
Így eléggé nehéz beszélgetni. Minden szavából egyértelműen kiviláglik: hűséges pártkatona ő, akit holmi tények nemigen érdekelnek. Csak a hit.
Társa viszont egész héten hallgat, a magyar melósok meg is kedvelik. (A másikat nem, mert az lehetetlenség.) Így aztán mindenki felkapja a fejét, mikor utolsó nap, az ebédlőasztalnál kifakad:
- Én ezeket a magyar iskolákat betiltanám! Ezek a gyerekek így sose tanulnak meg szlovákul!
És ő volt a szelídebb. De még benne is ott a kitörölhetetlen nacionalista parancs: ebben az országban mindenkinek tudnia kell államnyelven.
Diákmulatság a fősulin, borral, dallal, beszélgetéssel.
- Én ezt nem értem - szólal meg az egyik lány teljesen váratlanul. –Ezek a magyarok...
Ennyit érkezett mondani. A többiek előbb erőteljes testbeszéddel, majd szóban is, feltűnés nélkül - de ez olyan, mint amikor a színész a színpadon „félre” suttog, tehát az egész színház hallja - figyelmeztetik, hogy csitt, egy magyar itt is van köztünk. Lehet, hogy véletlenül, de itt van.
Később valaki látványosan rosszul lesz. Egy darabig körbeénekeljük a szoba közepén díszelgő hányadékot, mintha mi sem történt volna, aztán valaki mégiscsak feltörölget.
A leányzó számára egy ilyen összejövetel fő célja az, hogy elmondhassa nem éppen hízelgő véleményét a magyarokról. Csak nem érkezett. A többiek meg még nem ittak annyit, hogy a társadalmi tabukat áthágják.
Vendéglő rusznyákországban, ahol az irodalmi szlovák nyelvet értik, de nem használják. Visszafelé ez nem érvényes, mert ha egy rusznyák vagy ruszin úgy istenigazából ősei nyelvén beszél, a „tősgyökeres” zsolnai szlovák nem sokat ért belőle.
Magyar turistacsoport érkezett, gyerekekkel. A pincér nemsokára vörösödik, „ ajkát keskeny vonallá préseli”, mint a főhős egy kalandfilmben, „szemei résnyire szűkűlnek”, mintha pisztolypárbajra készülne, ha a harang delet üt. Nem, nem is epegörcs. Szemmel láthatóan egy baja van: hogy magyarul beszélő turistákat, azok magyarul kiabáló és viháncoló gyerekeivel neki kell kiszolgálnia. Neki! A szlovák nép fiának, melynek hivatalos nyelvét mellesleg csak itt-ott használja.
Az asztalhoz vonul, és ahogy Douglas Adams írja, mozgása látványos keveréke a megvetőnek és az alázatosnak. Mély levegőt vesz és megszólal:
- Do you speak English?
A magyar turisták kissé furcsálkodva néznek rá, de aztán leadják a rendelést. Irodalmi szlovák nyelven, mert ezek idevalósi magyar turisták. Konfliktus ide vagy oda, a gyerekeknek enniük kell.
A pincér diadalittasan vonul a konyha felé. Most megmutatta. Hogy az ő fizetése annak a pénznek a függvénye, amelyet a vendégek itt hagynak, az számára nem szempont.
Beáll a busz, felszállnak az utasok. Nénike kér jegyet, magyarul.
- Na Slovensku po slovensky! - vörösödik a sofőr. És vár. Jegyet nem ad. A néni egy kicsit nem érti - hogy is érthetné, mikor ő született, Slovensko még nem volt - aztán kissé erőltetett mosollyal elismétli a városka nevét szlovákul. Megélt ő már sok mindent. Majd pont egy ilyen bunkóval fogja az idegeit rongálni.
A sofőr kegyesen jegyet ad. A többi utas - mind magyar - az esetből okulva államnyelven kér jegyet. Ők is itt élnek, születésüktől fogva és ők is megéltek már egyet s mást. A határon túli lét erre is gyorsan megtanít: az így programozott embereket jobb megkerülni és tovább menni.
Ezeket az apró megaláztatásokat napi szinten termeli a kisebbségi lét. Kicsit olyan, mint állandóan, reggeltől estig széllel szembe menetelni.
Van egy vékony réteg - nevezzük civilizációs máznak - amely meggátolja ezeket a csendesen, de lelkük legmélyéből gyűlölködő embereket, hogy első szent nemzeti dühükben kapát-kaszát ragadjanak és minden szemük elé kerülő más nemzetiségűt - de főleg magyart - haladéktalanul lemészároljanak. És persze, hallottam már „tisztavérű”, diplomás! fiatal magyar menyecskét is indulatosan kifakadni: - Én utálom a tótokat! És van rasszizmus a szlovákiai magyarok körében, kimondott utálat a romák ellen, még ha ilyesmiről nem is ildomos mostanság beszélni. E gyűlölet megnyilvánulásai nálunk egyelőre „csak” a „Kár, hogy Hitler nem élt egy kicsit tovább”- szerű vicces beköpésektől a „Cigányokra dolgozunk!” tartalmas megállapításokig terjed. Magyarországon tovább jutottak: már szervezett sorozatgyilkosság lett belőle.
A kisebbségi magyar nehezen jut el addig a gondolatig, hogy milyen vicces és szánalmas, de főleg szánalmas, ha lekicsinylően, gúnyosan, sértően beszél egy másik népcsoportról. Még nem tudatosítja, hogy ugyanolyan lekicsinylően, gúnyosan, sértően beszélnek róla is. És ez, persze, ugyanolyan szánalmas.
Lehet, hogy ezekben a történetkékben más, értékesebb eszmei tanulság is rejlik. De azt már kinek-kinek, magyarnak is, szlováknak is magának kell megtalálnia.
