Mint mindig, Magyarországon most is zűrös
idők jártak. Háry János, a kiérdemesült vitéz, a hőslelkű, derék katona
utálkozva nézte a politikusok piszkos játékait és úgy döntött, hogy egy időre
Londonba költözik, fáradt idegeit megnyugtatandó. Mint közismerten merész
felfedezőt és halhatatlan kalandok hősét tárt karokkal fogadta a Királyi
Földrajzi Társaság, melynek természetesen már régen tiszteletbeli tagja volt.
Lakhelyét is a Társaság híres klubjában rendezték be, ahová csak kevés földi
halandónak volt bejárása és még kevesebbeknek adatott meg az a kiváltság, hogy
ott is lakhassanak.
Háry
János, vagy ahogy a helybéliek nevezték, Sir Ian Harry, egyre rosszkedvűbben
olvasta a hazai híreket. Úgy gondolta - ezzel a véleményével egyébként nem volt
egyedül -, hogy néhány szemét gazembert épp ideje volna kardélre hányni. De
ilyesmihez e korban bajosan lelt volna társakat a hőslelkű vitéz. A honfoglaló
büszke ősök utódai elpuhultak és saját kényelmüket az égvilágon mindennél
többre becsülték. Ahogy a derék obsitos ékesszólóan kifejezte magát: „Birkává
váltak hasonlatossá, mely békésen bégetve tűri, hogy ide-oda tereljék,
megfejjék, végül vágóhídra hajtsák.”
Háry
János tehát, úgyis mint Sir Ian Harry, tétlenül lődörgött a Királyi Földrajzi
Társaság patinás klubjában. Hamarosan rendes szokásává vált, hogy délutánonként
letelepedett a klub hatalmas kandallója elé s más világhíres felfedezőkkel és
kalandorokkal igaz történeteket meséltek egymásnak, melyek hányatott életük
során estek meg velük. Háry János hamar megtanulta értékelni a nemes skót
whisky előnyeit, mely legalább egy időre elzsongította honfibútól reszkető
szívét.
Egyik
délután a Hölgyek kerültek szóba.
-
Well - mondta Háry János, fényes huszárcsizmába bújtatott lábát a hatalmas
márványkandalló remekbe kovácsolt rácsára helyzeve. – Well, a Hölgyek olykor
rendkívül különös kalandokba sodorják az embert. Leginkább, ha ők maguk
kerülnek veszélybe.
A
szivarozgató, trécselő és whiskyző világhírű felfedezők mind nyomban
elhallgattak és egy emberként kérték:
-
Meséljen, Sir Harry!
Háry
János maga is rágyújtott egy pompás havannára és mesélni kezdett:
-
Akkoriban épp a Távol-Keleten teljesítettem szolgálatot, egy több ezer
mérföldes földrajzi expedíció parancsnokaként. Volt velünk egy ifjú Hölgy is,
bizonyos Lilian nevezetű újságrónő. Tudják, abból a fajtából, aki mindent
jobban tud másoknál, de különösen a férfiaknál, tökéletesen ismeri a világot
könyveiből és képes szandálban és virágos kabátkában érkezni az őserdő kellős
közepébe.
A
Királyi Földrajzi Társaság hírneves felfedezői sötéten bólogattak. Szemmel
láthatóan nagyon is jól ismerték az ilyen Lilian típusu ifjú Hölgyeket.
-
Kötelességemnek tartottam figyelmeztetni, hogy ez a lenge öltözék nem igen
alkalmas őserdei expedícióra és hogy egyáltalán nem helyes, ha folyton
elcsatangol a kísérettől, holmi gizgazokat szedegetve. Így könnyen egy vérengző
bengáliai tigris karmai közé kerülhet. Erre oktató hangon kijelentette, hogy
szakértők szerint az évnek ebben a szakában ez az öltözék a lehető
legmegfelelőbb, ami pedig a bengáliai tigriseket illeti, a hivatalos
statisztika szerint ezen a területen harminc évvel ezelőtt ejtették el az
utolsót.
Mérgesen
előrerúgtattam arab paripámon, Miss Lilian meg összevissza kódorgott a liánok
alatt. Virágos kabátkáját egy öreg, félvak tigris is észrevette volna három
mérföld távolságról, ködben, de Miss Liliant ez a tény nem látszott zavarni.
Önfeledten orchideákat kötött egy csokorba és közben ráadásul még dúdolgatott
is.
Egyszerre
csak rémült sikoltásra lettem figyelmes! Lady Lilian eltűnt! Habozás nélkül a
hang irányába vágtattam, egyik kezemben élesre fent acélommal, másikban sokat
próbált tigrisölő huszárpisztolyommal, s mit kellett látnom! Lady Lilian, hátát
egy hatalmas baobabfának vetve szemben áll egy óriási, vad bengáliai tigrissel,
amely éppen támadásra készült. Megismertem - Sir Kán volt az, az emberevő
szörnyeteg, aki a környék falvaiból eddig már háromszáznegyvenhét bennszülöttet
hurcolt el és falt fel.
Tétovázásra
nem volt idő! Villámgyorsan a tigris háta mögé lopóztam és megfogtam a farkát.
Nos,
uraim, talán tudják, hogy Indiában bizonyos titkos tanokat tanulmányoztam. Sőt,
magam is beavatott tagjává váltam néhány ősi, titkos szektának. A Tigris-Guru
beavatás során - melynek részleteiről természetesen nem beszélhetek -,
mestereink megtanítottak arra, hogy minden tigris farkán van egy pont, ahogy
mi, beavatottak nevezzük, egy akupunktúrás pont. Ha ezt bizonyos meghatározott
erővel nyomjuk, az egész tigris egy pillanat alatt teljességgel megmerevedik és
olyan keménnyé válik, akár a porcelán. Akár le is lehet róla törni valamelyik
testrészét.
Ezt
a fogást alkalmaztam most is. Megnyomtam Sir Kán farkát, mire kővé merevedett.
Fél kézzel még mindig a farkát tartva - a biztonság okáért - egy határozott
rúgással oldalára döntöttem, hogy csak úgy koppant. Aztán egy határozott
rántással letörtem a fejét. Eleresztettem a farkát, a szörnyeteg még rángott
egyet-kettőt és vége lett.
Lady
Lilian az átélt izgalmaktól falfehéren rogyott a baobabfa tövébe. Fél kézzel könnyedén
ölbekaptam és a táborhelyünkre siettem vele. Igy közelről megállapíthattam,
hogy Lady Liliannek meglepően szép kék szeme van, s noha teste könnyű, ennek
dacára karcsú és hajlékony, szóval, izé, magasabbrendű esztétikai igényeket is
kielégít.
Este
a bennszülötek, ősi szokás szerint, lakomát rendeztek a tiszteletünkre. Nekem,
mint a gonosz Sir Kán legyőzőjének, roston sült tigrismancsot szolgáltak fel,
jamszgyökér- körítéssel, banánlevélen. Étkemet megosztottam Lady Liliannel, aki
ekkorra már teljesen rendbejött. A megfelelően elkészített tigrismancs friss
jamszgyökérrel valóságos ínyencfalat! - kiáltott fel Háry János, s a jelenlévő híres
utazók, akiknek már szintén módjukban volt megízlelni e királyi csemegét, mind
egyetértőleg bólogattak.
-
Később, a fülledt trópusi éjszakában megszólaltak a tamtamdobok, s a vidám
bennszülöttek unszolására Lady Liliannel eljártam a pago-pago táncot. Meg kell
hogy mondjam, hatalmas sikerünk volt. Aztán otthagytuk derék négereinket és én
szedtem egy nagy csokor orchideát Lady Liliannek, ha már anyira szereti. El
kellett, hogy ismerjem: az orchideák színe kitűnően illett virágos kabátkájának
mintázatához. Ezt meg is mondtam neki. Azok az orchideák oly mámorító illatot leheltek...
És aztán... khm... de hát úriember ilyesmiről nem beszél - fejezte be Háry
János nem várt hirtelenséggel, s lányos zavarában gyorsan fölhörpintett vagy
négyujjnyi whiskyt.
A
jelenlévő urak cinkosan összehunyorítottak, majd megszólalt Michel Ardan, aki,
mint köztudott, megkerülte a Holdat egy óriás ágyúgolyóban.
-
Ha jól tudom, ön Kamcsatkán is járt.
-
Valóban - bólintott Háry. – Érdekes, hogy ezt szóba hozta, ugyanis épp ott
akadtam össze egy bájos Hölggyel, akinek véletlenül volt alkalmam az életét
megmenteni.
Megvárta,
míg a csíkos zsakettes inas kicseréli előtte a metszett kristálypoharat, majd
így folytatta:
-
A hölgy francia volt, roppant bájos és fiatal kora ellenére elismert
szaktekintélynek számított a fotografálás területén. Mindketten a baráti orosz kormány
meghívására érkeztünk a helyszínre, feladatunk a Klicsevszkaja vulkán magasságának
pontos megállapítása volt. Nos, ehhez bizonyos fotográfiákat kellett készíteni
a vulkáni kürtő csúcsáról is. Ketten vágtunk neki a csúcsnak, mert a szibériai
bennszülöttek babonás félelmükben már a hegy lábánál megtagadták az út folytatását.
Míg
a Hölgy beállította masináit, felfedezőútra indultam a kráter körül, alig
néhány ölnyire a vadul fortyogó, vörösen izzó lávától. A magma oly túlvilági
fényben derengett, amilyenben, mint azt eddigi széleskörű tapasztalataim alapján
már sejtettem is, csak közvetlenül kitörés előtt szokott. Sietnünk kellett!
Szerencsére
alig pár száz yardot tettem meg, és ennek a körülménynek, valamint kitűnő
hallásomnak hála, épp meghallottam Sophie - mert így hívták a francia lányt -
kétségbeesett sikolyát. Visszanézve láttam, hogy a szerencsétlen teremtés
megcsúszott egy sziklán, lezuhant a meredek belső lejtőre, s csak az utolsó
pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy bizonytalan sziklakiszögellésben,
amely bármely pillanatban leválással fenyegetett. Az izzó láva már-már barna
hegymászó bakancsának talpát nyalogatta! Haladéktalanul cselekednem kellett!
Rögvest
odarohantam és egy szemvillanással felmérve a helyzetet, egy hirtelen mozdulattal
mentőkötelet dobtam a lánynak. Abban a pilanatban a láva szintje emelkedni
kezdett és a sugárző hőtől a kötél lángralobbant! Sophie egy kétségbeesett
segélykiáltással az utolsó pilanatban fölhúzta magát a sziklakiszögellésre! A
lávató ekkor megint megmozdult. Minden jel arra mutatott, hogy a vulkán
kitörésre készül. Sophie gyönyörű fekete szeme fájdalmas reménytelenséggel
tapadt rám. Búcsúzott!
Háry
János újból meggyújtotta kialudt havannáját, a feszült tekintettek
kereszttüzében gyorsan kortyolt egyet whiskyjéből, majd folytatta:
-
Kétségbeesetten fölemeltem a fejem és abban a pillanatban a kráter peremén
észrevettem egy hatalmas, ingó sziklát. Gyors fejszámolást végeztem, melynek
eredményeképp kitűnt, hogy a szikla éppen beleillik a kráter fő kürtőjébe.
Villámgyorsan odafutottam, nekivetettem a hátam a sziklának és rövid összpontosítás
után egy merész mozdulattal a mélybe taszítottam. A szikla alázúdult és számításaimat
igazolva pontosan beleszorult a kráter kürtőjébe, elzárva a láva útját. Ezután
haladéktalanul Sophiehoz siettem, újabb kötelet vetettem neki, s nemsokára ott
állt mellettem, majd némán karjaimba rogyott. Elindultam lefelé drága terhemmel
s közben hátranéztem, hogy egy búcsúpillantást vessek az iszonytató tűzhányóra.
Ebben a pillanatban az óriási ingó szikla megmozdult! Mint a villám, cikázott
át agyamon a gondolat: a robbanás, s az azt követő lávafolyás több ezer embert
pusztít majd el! Megmentettem egy drága Hölgyet, de ugyanakkor ezreket
kínkeserves halára ítéltem! Valamit tennem kellett!
Sophiet
gyorsan egy sziklához támasztotam, aztán visszarohantam a kráterhez. Fölmérve a
kráter fizikai adottságait, úgy véltem, hogy a tűzhányó tenger felőli oldala
jelentősen meggyengült. Minden jel arra mutatott, hogy akár egy csekély erejű
robbanás is beszakíthatja. Matematikai pontossággal megkerestem e kritikus
helyet és egy sziklarepedésbe lőporszarum egész tartalmát beleszórtam, majd
rövid gyújtózsinóral ellátva meggyújtottam. Eztán szédületes sebességgel drága
Sophiemhoz száguldottam, karomra kaptam s már rohantam is lefelé a nyaktörő
lejtőn.
Hátunk
mögött tompa robbanás hallatszott. A láva irtóztató nyomással, bömbölve tört ki
a tenger felé, de biztonságos távolban az összes lakott településtől. Megkönnyebbülten
értem le az alaptáborba, ahol Sophiet derék orvosunk gondjaimra bíztam. Később,
felépülése után néhányszor találkoztunk Párizsban és... khm... Párizs valóban
hangulatos város - sütötte le a szemét a derék hadfi tőle nem várt
szemérmetességgel.
-
Ha már a tengernél tartunk - jegyezte meg Sir Phileas Fogg, aki nyolcvan nap
alatt kerülte meg a földgolyót. – A tengeren talán még gyakrabban kerülhetünk
életveszélyes helyzetekbe, mint a szárazföldön.
-
Valóban - vette át a szót Háry János. – Az ön szavai nyomán fölrémlik
emlékezetemben az a borzalmas éjszaka, mikor a világ legnagyobb vitorlása
jéghegynek ütközött, s a szerencsétlen utasok java része a hullámsírban lelte
halálát. Történetesen én is e hajón tartózkodtam, Manáshévára indiai hercegnő
testőreként, akit apja csak hosszas könyörgésre engedett el, hogy egy világkörüli
utazás után New Yorkban folytassa tanulmányait. Mikor búcsúztunk, az öreg
herceg megfogta a vállam, mélyen a szemembe nézett és a megindultságtól
reszkető hangon csak annyit mondott:
-Jani...
hozd vissza a lányomat!
Manáshávárával
az utazás folyamán igen bizalmas, hogy ne mondjam, baráti viszonyba kerültünk.
Sőt, talán több is volt már ez, mint barátság... de ez most nem tartozik ide. A
hajó szörnyű ködbe került, meszze eltért a jégmentes déli utaktól, de a
kapitány, aki vakon bízott új rendszerű hajóia elsüllyeszthetetlenségében,
merészen hajózott tova... Csak állt, karját dacosan összefonva, fönn a
hajóhídon, a sós permet az arcát korbácsolta... megszállott volt az az ember...
Az
ütközésre éjszaka került sor, mikor az utasok nagy része gyanútlanul pihent.
Tompa reccsenés hallatszott, s a hatalmas hajótest úgy törött ketté, akár egy
friss, ropogós keksz. Manáshévára épp a törésvonal közelében tartózkodott, s
láttam, hogy nemsokára elnyeli a mély... tétovázásra nem maradt idő... Elkaptam
a fedélzetre lógó karvastagságú kötelek egyikét és hatalmas lendülettel
átrepültem a hajó egyik oldaláról a másikra, fél kézzel fölkapva és biztonságba
helyezve a hercegnőt, aki halotthalványan rogyott karjaimba.
Az
utasok ekkor már megrohanták a mentőcsónakokat. Valóságos közelharc dúlt a
helyekért, de úgy tűnt, arra sem marad idő, hogy a csónakokat a víz színére
bocsássák. Emberek ezreinek az élete forgott kockán! Visszarohantam a
szétnyílóban lévő hajótest közepére, rávetettem magam az egyre szélesedő résre és
két karommal erősen összefogtam a hajó szilánkokká forgácsolódott
tatgerendájának két végét. Emberfeletti erőfeszítéssel sikerült elérni, hogy
egy ideig még összetartsam a hajótestet. Csak néhány perc...
Sikerült.
Ám pillanatokon belül kiderült, hogy a kapitány vak gőgjében túl kevés
mentőcsónakot rakott a hajóra! Erőfeszítéseim ellenére ezer emberre, de inkább
többre a biztos halál várt. A hajótest vészesen megdőlt... az utasokat
lesöpörték a tomboló hullámok.. a szerencsétlenek fürtökben lógtak a csonka
árbocokon.. sokan a hajukat tépték és eszelős hangon utolsó imájukat
mormolták...
De
az összes mentőcsónak a vízen volt már. Eszenbe jutott az öreg hercegnek tett
ígéretem, s mivel a hajón földi hatalom immár nem segíthetett, Manáshvérához,
drága hercegnőmhöz siettem. Kétségek közt hánykolódva kaptam a karjaimba. Mit
tegyek? Ott álltunk az orrárboc tövében és ekkor pillantásom a gyorsan távolodó
jégtáblára esett, mely a katasztrófát okozta. Ha sikerülne átugranom... de a
jégtábla már jó néhány ölnyire volt és egyre csak távolodott és távolodott...
Egy ilyen halálugrás... ez messze túl van az emberi teljesítőképesség
határán...
De
nem habozhattam! Nekifutottam és karomban a drága teherrel elrugaszkodtam a
hajókorláttól... átszálltunk a hajóroncsot a jégtáblától elválasztó feneketlen
mélység fölött, melyben tomboltak a jéghideg hullámok és...
Éreztem, hogy az ugrás
rövidre sikerült. De nem! Fél kézzel még éppen sikerült megkapaszkodnom a
jégtábla síkos peremében! Egy utolsó, végső erőfeszítéssel, másik karomban az
alélt hercegnőt tartva fölhúztam magam a sima jégmezőre. Aztán kimerülten
összerogytam és az átélt események hatása alatt mély, szinte ájulásszerű álomba
zuhantam.
Nem tudom, mennyi ideig
tarthatott ez az állapot. Mire magamhoz tértem, már hajnalodott. A kelő nap
sugarai bíbor fénybe vonták a láthatárt... sehol egy sziget... sehol egy
vitorla... Gyöngéden eszméletre térítettem a hercegnőt, aki dideregve simult
hozzám.
Ekkor a szemem sarkából
mozgást vettem észre a jégtábla túlsó végében. Egy hatalmas jegesmedve volt az!
Ki tudja, mióta utazhatott a sodródó jégtáblán... s ki tudja, mikor jutott
utoljára táplálékhoz! Ahogy észrevett minket, őrjöngő dühvel azonmód támadásra
indult, hogy kínzó éhét a mi testünkkel csillapítsa.
A hercegnő a rettenetes
látványra megint aléltan omlott karjaimba. Óvatosan lefektettem, s kardot
rántva megindultam a szörnyeteg ellen. Az öreg hercegnek tett ígéretemet nem
szeghettem meg!
A jégtábla közepén
találkoztunk. A szörnyű vadállat borzalmas üvöltéssel teljes magasságában két
lábra ágaskodott, hogy rámvesse magát!
Ekkor magasra emeltem a
kardom és egy rettenetes csapással kettéhasítottam az egész jégmezőt, egy
nagyobb és egy kisebb darabra. A kisebbik darab, rajta a tomboló vadállattal
gyorsan távolodott. Megkönnyebbülten siettem drága Manáshvérámhoz, aki eddigre
már ismét magához tért. Szemében a hála és az odadadás könnyei csillogtak.
Körülnéztem a tengeren, de közel s távol semmilyen vízi jármű, még egy árva
korallszirt sem látszott, amihez jégtáblánkat odakormányozhattam volna.
Valamilyen módon segítséget kellett kérnem!
Fájó szívvel bár, de
levetettem fókabőr prémes párduckacagányomat- egy korábbi, nevezetes kalandom
becses emlékét- majd kovakövemmel és jó acélommal, kardom markolatjával tüzet
csiholtam. Szerencsénkre vándor eszkimó bálnavadászok tartózkodtak a közelben,
s messze látható füstjelzésünkre nyomban hozzánk siettek. Épp idejében! Még egy
nap a fagyos szélben végzetes lehetett volna mindkettőnk számára.
Hosszú, kalandos utazás
után jutottunk vissza ismét a hercegnő hazájába, indiába. A hercegi udvar
teljes gyászban állt. A főváros házait fekete leplek borították, tilos volt a
nevetés, az éneklés, a beszéd. Az emberek, mint szomorú, szürke árnyak, némán
osontak a bakacsinal bevont falak mellett. Jövetelünk hírére az öreg herceg
fekete hermelin gyászpalástjában rohant elénk.
-Fiam!- ölelt a
keblére. –Teljesítetted hát ígéretedet! Mindannyian a könnyekig meghatódtunk a
nem várt viszontlátáson. A herceg nyomban egyhónapos állami ünnepet hirdetett.
A gyászleplek helyett virágfüzérek kerültek a falakra, s hamarosan az egész
hercegség egyetlen hatalmas táncmulatsággá változott. Minden téren ökröt
sütöttek, patakokban folyt a bor...
A klubban elismerő
csönd honolt. A híres felfedezők, kalandorok és utazók mindannyain néma
tisztelettel adóztak a rettenthetetlen hősnek. Háry János elrévedezett.
- Well - mondta végül.
Dicső tettemért a hercegtől egy tízfontos gyémántot kaptam, meg pár láda
aranyat. Később, az angol királynőtől lovagi címet, meg néhány kisebb karavellát.
Uraim, azt hiszem, mára elég lesz.
Nem szállt vitába
senki. A klub hírneves tagjai kiitták whiskyjüket, szivarcsonkjaikat a kandalló
parazsába pöccintették s a Királyi Földrajzi Társaság patinás termeinek
hatalmas bőrfoteleire hamarosan ráborult az éjszaka néma csöndje.
