Ez abban az időben történt, mikor a magyaroknak már teljességgel és véglegesen elegük lett a környező népek piszkálódásaiból. Amúgy ez eléggé érdekes: a szomszédos népek kissé mindig ferde szemmel néztek a magyarokra, míg mondjuk egész távoli népek, példának okáért a japánok teljesen odavoltak a magyarokért. Igaz, ha jól meggondoljuk, viszonylag nehéz kedvelni egy népet, amely ún. „kalandozással”mutatkozott be. Külső szemlélő számára ez gyakran némi öldökléssel aláfestett zsákmányszerző kiruccanásnak tűnt.
És a következő ezer évben aztán már csinálhattak ezek a szerencsétlen magyarok bármit. Letelepedhettek, megkeresztelkedhettek, mezőgazdálkodhattak, mindez már nem segített, mert ha a renomé egyszer el van rontva, akkor el van rontva. Maradtak csak vad, barbár magyaroknak, akiktől egy kicsit mindenki tart, mert sose lehet pontosan tudni, mi jár abban a kemény pusztai fejükben. Hadd ne mondjam, hogy ebbe a nagy megkeresztelkedésbe-letelepedésbe az ősi magyar virtus bizony szinte maradék nélkül kiveszett. A nyámnyila újmagyarok meg aztán csaknem mindent eltűrtek a szomszédos népek részéről. Akár hiszed,akár nem, utóbb még azt is, hogy jó nagy területeket kikanyarítsanak az országukból, akár akarták ezt azon a bizonyos területen élők, akár nem. Igaz, tökmindegy tulajdonképpen, hogy akarták- e vagy sem, mert ez egy tipikusan olyan dolog, amelyről legkevésbé azokat kérdezik, akiket leginkább érint.
Igy ment ez egy jó darabig, kábé úgy a huszonegyedik század végéig, amikor is túl sok magyar, mint olyan, már nem is nagyon maradt a Kárpát- medencében. Ám ekkor egy olyan furcsa dolog történt, amire a magyarok eddigi történelmében még sohasem.
Összefogtak! De nem ám csak azok, akik még véletlenségből itthon maradtak, hanem mind az összes. Azok is, akik réges- rég külföldön éltek, amin nem is igen lehet csodálkozni: másutt átlagban minimum tizennyolcszor több fizetést kaptak és ráadásul még nem is gúnyolták őket lépten- nyomon. (Sőt.)
Hazajöttek ezek is mind, az a rengeteg sok fizikus meg matematikus meg számítógépikus. Képzeld! Igy összefogtak ők, bizony, s az ilyen mértékű összetartás, tudod biztosan, még más népek történelmében is olyan, de olyan ritka egy dolog, hogy ehhez képest a fehér holló százalékos előfordulási aránya igencsak magasnak mondható, hogy tudományosan fejezzük ki magunkat. Öszzejöttek ők mind, öregek meg fiatalok.Jó nagy bankettot csaptak, három nap meg három éjjel folyt a szakadatlan eszem- iszom,mert ez egy másik dolog volt, ami a magyarokat tipikusan jellemezte: enni, de főleg inni, azt szerettek, meg tudtak is nagyon. És mikor már eltöltekeztek mindenféle földi jóval, aludtak egy nagyot és másnap bölcsen megtárgyalták a dolgokat.Annyit még a legvérmesebb ifjoncok is felismertek, hogy ennyi gyűlölködő nép karéjában megmaradni tiszta tudományos képtelenség. (Ezt egy másnapos matematkius elegáns egyenletrendszerrel nyomban be is bizonyította is.) Az is világos volt mindannyiuk számára, hogy honfoglaló őseik valószínűleg hibát követtek el, hogy pont itt foglaltak hont. Más kérdés az, hogy te ugyan mit csinálnál, ha vérszomjas üldözők lógnának a nyakadon, akikről annyit már tudsz, hogy semmiképpen sem társasjátékozni akarnak? És egy egész nép várja, finoman szólva is türelmetlenül, hogy a jóslatokhoz híven új, friss hazát keress nekik, lehetőleg sokkal jobbat, mint a régi volt? Ugyanakkor már az összes jobb helyet rég elfoglalták a korábban érkezők, ugyebár?
Túl sokat nem spekuláltak ezek az összejött tudós magyarok, mert az az igazság, hogy ők már, elődeikkel szöges ellentétben az ún. „tépett balsors” helyett már inkább az elektronok táncát tartották valóságosnak. Mindannyian világosan látták, hogy ha ez így megy tovább, pár emberöltőn belül volt magyar- nincs magyar! Igen, az asszimilációs nyomás túl erős volt e helyen! És az összes tudományos eljárás- még az axiomatikus meg a kvázi- rendszer- logikai alfnumerikus is!- mind azt mutatta, hogyha fönn akarnak maradni, akkor innen bizony le kell lépni! De hogyan? Ez volt itt a fő kérdés! Esetleg menjenek vissza az őshazába? Meg Etelköz meg minden?
Ugyan. Az ősi sztyeppéken már régen búzát termesztett egy nagy szomszédos nép, az Etelközben meg akkora duzzasztógát épült, hogy ott nem hogy egy népnek, de egy néptöredéknek sem maradt hely. És akárhogy spekulált az a rengeteg sok fizikus, matematikus meg számítógépikus, csak ugyanoda jutottak ki: a., ha meg akarnak maradni, el kell menniük, b., ha mennek, magukkal vinniük Magyarországot is.
És ezel csak egyetérthetünk mindannyian. Akárhogy vesszük, volt már vagy jó ezer év meló belefeccölve ebbe a hazába, kinézett ahogy kinézett. Ugyan ki hagyna ott szívesen ilyesmit?
Nem is maradt már semmi más hátra, mint az egyszerű technikai megvalósítás. Ennyi világhírű elmének ez egyszerűen nem okozhatott gondot! Egy-kettőre építettek egy viszonylag kis energiájú, de igencsak erősen fókuszált ibolyalézert és ezzel szépen körbevágták az országukat, udvariasan fél métert elhagyva minden szomszédos államnak, nehogy már beleköthessenek. Nem is kellett nagyon mélyre vágni, még a Si-Al rétegig se. Éppen csak egy kis magmát vittek magukkal, azt is csak azért, mert az egyik tudósuk, aki azelőtt Nápolyban dolgozott, nagyon szeretett volna egy kis tűzhányót a Hortobágy közepére. És eztán már semmi egyebet nem kellett csinálniuk, mint megemelni az országot vagy egy félméterre, alápolcolni néhány antigravitációs párnát - méghozzá hármat, mert biztos, ami biztos - és huss! – már föl is szálltak, bele a mélykék égbe.
Túl messzire nem mentek, nehogy honvágyuk támadjon. A kisbolygóövezet legeslegszélén találtak egy kényemes, enyhén elliptikus kis pályát, amin véletlenül éppen keringett is egy megfelelő méretű aszteroida, amihez lehorgonyozhatták az országukat. Az aszteroida igencsak jó választásnak bizonyult: kiderült, hogy sziklás talajából egyszerű ionizált portással remek humuszos termőtalaj készíthető. A csökkent gravitációnak köszönhetően New- Magyarországon- mert így nevezték el, hisz a tudósoknak sosem volt valami nagy irodalmi fantáziájuk- hamarosan akkora csípőspaprikák teremtek, hogy a Földön az apraját is alig bírta két ember a vállán elcipelni. Mert exportáltak paprikát is meg egyebet is, sőt olykor vissza-vissza is látogattak. Hisz végül is sok volt köztük a tudós férfiú, akik igazi felelősséget éreztek a világ sorsáért. Talán emlékszel rá, ők szüntették meg a nyomort, igazságtalanságot, meg azt a na, hogy is hívták... ja igen, boldogtalanságot... Hogy mi az a boldogtalanság? Öö... ha folyton közbeszólsz, sose érek a végére. Na. Hol is hagytam abba. Ja igen. A régi haza helyén ekkorra már egy szép nagy tó alakult ki, amelyhez a szomszéd népek le- lementek néha. Lehúzták a zoknijukat meg a cipőjüket és belelógatták a lábukat az áttetsző, égkék vízbe. Itt- ott sötéten egymásra néztek, már ahogy ezek a szlávok szoktak, nagy, borongós szláv bánattal a szemükben és ilyesféle félmondatokat váltottak:
- Hát... bizony... fura egy népség voltak ezek a fránya magyarok... nem nyughattak sose... de azért így elmenni... aztat azért nem kellett volna...
Ott üldögéltek és látszott rajtuk, hogy mindannyian ugyanazt gondolják: sajnálták, így utólag, hogy ezek a magyarok csak úgy ukmukkfukk leléptek. Sajnálták bizony, de ezt hangosan sose mondták volna ki, ilyenek voltak ezek. Ehelyett csak sóhajtoztak, meg borongtak, amúgy nagy szláv- bánatosan meg emlegették, hogy olyan gulyás, meg halászlé, töltött káposzta meg kolbász azóta sincs a földkerekségen. (Hiába exportáltak New- Magyarország lakosai halászlevet, mire az aszteroidáról a földre ért, rendszerint kihűlt).
De most már igazán késő van. Igazság szerint rég aludnod kellene, Balázska. Na jól van, még egyszer megnézheted New-Magyarországot, de aztán igazán mars aludni... látod azt az apró, gyorsan mozgó, fénylő pontot a nyugati égen? Hát az az... De most már lehunyja kék szemét az ég, amelyen ott ragyog a magyarok új csillaga... aludj el szépen, kis Balázs...
