XXVI. fejezet
Az Ember felhúzza
az orrát. Szemétkedés és visszaszemétkedés. Szükséges információk a Föld
alakjáról és a folyékony áramról. A kiskígyók nem undorodnak. Az Utazók
mindennapos csodái.
A délután folyamán egy egész kicsi városkába érkeztek. Szűk
utcák, magas házak - és nem a telekárak miatt, ahogyan azt régebben gondolták.
Mai, modern korunk lángeszű tudósai fényt derítettek erre a rejtélyre is. (Mint
ahogy az összes többire.) A szűk utcák - magas házak tünetegyüttest a
beteljesületlen emberi vágyakozás manifesztumaként pozícionálták.
Ez volt az az idő ugyanis, mikor az ember nagy „E”- vel
rájött, hogy mekkora parány a világűr mérhetetlen messzeségeihez,
anyagtömegeihez és korszakaihoz képest. Valamint arra is, hogy ez az egész
lassan forgó, színesen pulzáló kóceráj nem az ő kedvéért teremtődött. Sőt, mi
több, esélye sincs rá, hogy mondjuk kutassa, pláne, hogy valaha is megértse. És
mivel az Ember nagy „E”- vel roppant sértődékeny lény volt, bizony meg is
sértődött. „Mi a fene”- gondolta magában morcosan - „Mi az, hogy nem nekem
csinálták? Hát ugyan kinek, ha nem nekem? És mi az, hogy, hogy egy vacak kis
Naprendszerbe bebörtönözve kell élnem?”
És az Ember nagy „E”- vel felhúzta az orrát!
Persze, előbb utóbb bele kellett törődnie. A
Világegyetemmel nem lehet viccelni. De ezt a sértést az Ember nagy „E”- vel
sosem feledte el: kínzóan marcangolta lelkének legbelsejét és ezt tudományos
szóval komplexusnak nevezzük. Nos, mindenki másként próbálja megoldani saját
komplexusait. Van, aki turkálja az orrát - ez talán a legelterjedtebb módszer
ősidők óta -, van, aki láncfűrésszel felporcióz néhány idegesítő szomszédot.
Mivel az Ember az orrturkálást nem tartotta méltó válasznak a Világegyetem
elvesztéséért, legközelebbi szomszédai meg negyvenhét kvadrillió fényévnyire
éltek és fütyültek rá, tudatalatti vágyakozásának permanens elfojtásából
megszülettek az első, ég felé nyúló, többemeletes épületek, majd a
felhőkarcolók. Persze, eléggé átlátszó volt ez az egész: majdnem mind
űrrakétára emlékeztetett.
A házak, amelyek között éppen Utazónk haladt Járművével,
messze nem voltak ilyen magasak, de az alapterületükhöz képest azért meglepően
magasak voltak. Tiszta űrhajó, persze - csak éppen fönn, minden ablak előtt,
mellett és között színes alsógatyákat és egyéb fehérneműket lengetett a langyos
szellő. Ez már a Maffia birodalma volt, amely, csakúgy, mint manapság,
pénzszerzéssel és félelemkeltéssel foglalkozott. Igaz, akkor még nem fizettek
adót. Mai szép, új és modern korunk, melyben oly boldogan élünk, ezt is
megoldotta: az emberiségnek pontosan a fele maffiózó, a fele áldozat és
kéthetenként cserélnek. Mégiscsak más, hogy ha mondjuk valaki szemétkedik és
ijesztget, azt a másik hónapban nyugodtan visszaszemétkedheted és
visszaijesztgetheted.
Most képzeld el, Nyájas Olvasó, milyen kellemetlen kor
lehetett az, amikor még nem így volt.
Ha csak annyit mondunk, hogy nehéz és vészterhes, akkor még
szinte semmit se mondtunk.
Erősen esteledett, nagyon erősen esteledett. Az égre
felmásztak az első bámész csillagok, mert a csillagok régtől fogva kíváncsi
természetűek. (Ezért is öregednek olyan hamar.)
Meglepetten láthatjuk, hogy Utazónknak, a viszonylag késői
óra dacára még mindig nincs hol álomra hajtania fejét. Csak keresgetett, csak
válogatott, jobbnál jobb táborhelyeket szemlélt meg és vetett el. Egy
barlangról úgy vélte, túl tágas, ez a patak meg túl széles, és a vize sem
megfelelő hőmérsékletű, amabban a kis ligetben meg ugyan puha volt a mohapárna,
de sajnos a smaragdzöldnek egy pont olyan árnyalata, amelyet végképp nem
szeretett.
A Jármű csak nézett mérgesen, azaz, csak nézett volna, ha
történetesen lettek volna szemgolyói. De nem voltak, úgyhogy inkább érzékelt,
mintsem nézett. De mérgesnek azért mérges volt. Nagyon jól tudta, hogy az Utazó
a sok kitűnő táborhely után kiválaszt egy lehető leg- meg-nemfelelőbbet, ahol
az éjszaka felét átsóhajtozza majd, hogy jaj, milyen hülye volt, miért is nem
állt meg itt meg a barlangnál, a patakparton vagy a kis ligetben. Reggel meg,
ha felcihelődnek, egy félórán belül legalább ugyanannyi vagy még több és még
kitűnőbb hely mellett haladnak majd el, az Utazó meg délig azon fog sóhajtozni,
hogy jaj, ha este csak egy kicsit tovább megy, micsoda élvezet lett volna
táborozni itt is, meg ott is, meg amott is. Mindig ez volt. Hogy miért, azt nem
tudta senki.
Akkor. Ma már persze tudjuk, hogy ha az aranymetszés
misztikusan tökéletesen szent számát elosztjuk a pível és beillesztjük a
Fibonacci-sorozat egy megfelelő helyére - tudod, nyulak - akkor egy végtelenül
rejtélyes és imaginárius számot kapunk, de olyat ám, hogy ahhoz képest a
közönséges imaginárius számok egyenesen reálisnak tűnnek. A módszer
helyességében nincs okunk kételkedni, még akkor sem, ha összesen egy tudós érti
az egészet az egész földön és ezt is csak ő állítja saját magáról.
Vagyis ugyanaz a helyzet, mint a kocka alakú földdel: évszázadokig
tartott bebizonyítani, hogy igazából egy rombusz alakú síkság és egy Adelaide
nevű pingvin tartja a fején.
Végül is valami teljességgel képtelen helyen táboroztak le.
Rettentő autópályák gyűrűjében, amolyan őrült Kerekes Járművek közötti
senkiföldjén. Meg kellett várniuk, míg az est beálltával lanyhul a forgalom,
ekkor gyorsan átrohantak a sima aszfalton, a túloldalon meg az Utazó meg
óvatosan átemelte a Járművet a korláton. A Jármű hallgatagon tűrte, noha
elektrovibrációs terének egyetlen moccantásával füstölgő szélű lyukat égethetett
volna vastag pléhlemezen.
De nem akart feltűnősködni.
Tény és való, hogy az aszfaltgyűrűbe zárt bokros ligetes
kis földdarabnál elhagyatottabbat nehezen találtak volna közel s távol. A
borzalmas Kerekes Járművek gumicsikorgása és vad, vérszomjas Sofőrjeik artikulálatlan
rikácsolása csak tompa, monoton zajként hatolt át a lombok sűrű szövevényén.
Egy füves rész közepén magas acélkonstrukció viselte a magasfeszültségű vezeték
terhét.
Alázatosan bocsánatodat kérem, Nyájas Olvasó, hogy
elfelejtettem megemlíteni: azokban a szörnyű időkben még nem találták fel a
folyékony elektromosságot. Ma már persze, ha valakinek kell egy-két liter áram
valamire - mondjuk genetikai kísérletekre - hát egyszerűen csak leballag a kis
kék zománcos kannával a sarki Áramboltba, ahol mindössze két platina guinea
áráért annyit merít a nagy üstből, amennyit csak akar.
De ez nem akkor volt. Hát, voltak egy idők, nem mondom.
Mindenesetre a hatalmas acélszerkezet, valamint a hozzávaló betontalapzat
kiváló szétpakolási lehetőséget nyújtott az Utazónak. Úgy gondolta, hogy azt a
nagy, lekerekített sarkú követ amott ide hozza és azon üldögélve főzi meg a
híres-hírhedt Zacskóslevest. Emellett egy ilyen kövön biztosan kiválóan lehet
elmélkedni is. Oda is ment, hogy felemelje a követ és tervezett helyére
szállítsa. Fel is emelte.
A nagy, szürke, lekerekített sarkú kő alatt egy nagy,
barna, meglepett kígyó feküdt összetekeredve. Egy pillanatig farkasszemet
néztek - noha a kígyónak ebben nem volt valami nagy gyakorlata. Aztán az Utazó
helyből három métert ugrott hátra. (A nagy, szürke, lekerekített sarkú kővel a
kezében!) Ugyanerre érzett erős késztetést a nagy, barna kígyó is, de mivel nem
volt lába - ebben hasonlított a Járműhöz - csak villámgyorsan hátracsusszant és
sürgősen eliszkolt a kövek között.
Sok kígyó félt az emberektől. Sokan egyenesen undorodtak. A
kiskígyók persze nem. Nyugodtan odaadhattál nekik egy embert játszani,
egyáltalán nem kezdtek el idegesen sziszegni meg csörögni, mint a felnőtt
kígyók. A kígyók tehát egyáltalán nem „velük született undort” éreztek az
emberek iránt, ahogyan azt sokan közülük állították.
Az Utazó csak állt, lihegett, belső elválasztású mirigyei
gőzerővel termelték a hormonokat. Aztán hirtelen megkönnyebbülésében úgy
eldobta a nagy, szürke, lekerekített sarkú követ, hogy a Jármű csak bámult.
(Nem a szemével, persze.) Sosem hitte volna, hogy emberi lény ilyen ugrásra és
ekkora dobásra képes legyen. Messze túlhaladta az akkori idők olimpikonjainak a
teljesítményét, az biztos.
Ma már persze, mikor egy mondjuk egy kalapácsvető már
serdülő korában kétszer körüldobja a Földet, csak mosolygunk ezen.
De ez nem akkor volt, hanem most. Micsoda idők.
Mint látnivaló, az Utazó is tartott kissé a kígyóktól, sok
más emberhez hasonlóan. A legtöbben holmi „velük született gyűlöletről”
beszélnek, mármint, ha szóhoz jutnak a rémülettől egy kígyó puszta
megpillantása után. (Érdekes, hogy a kígyópopuláció jelentékeny része is
hasonló nézeteket vall.)
Nos, ez a gyűlölet-dolog a kígyók és az emberek között
puszta félreértésen alapul. (Mint minden gyűlölet, egyébként.) A kiváltó okra
már sem egyik, sem másik fél nem emlékszik. (Ez hosszantartó, érthetetlen
gyűlölködéseknél szintén gyakori.) Ha visszaemlékeznének, lehet, hogy
mindannyian jót kacagnának - de sajnos, nem tudnak visszaemlékezni. Egyik fél
sem.
Ilyenek a félreértések. Fogadni mernék, hogy ha a kígyók és
az emberek csak egy kicsit is jobban megismernék egymás lelkivilágát, kézen
fogva sétálnának a virágos réten, gondtalan beszélgetésbe merülve. És ha a
jóakarat megvan, még az sem jelenthet leküzdhetetlen akadályt, hogy a kígyóknak
nincs keze. Nagy ügy! Sétálni kéz nélkül is lehet! A kéz lényegében csak egy
megcsontosodott attribútum, amit modern ember egy könnyed mozdulattal elvet
magától. Ne legyünk már ennyire az előítéletek rabja! Igenis, sétáljanak csak
kéz nélkül!
Mint a kígyók. Bizony, ők másban is példaképeink lehetnek:
oly tökélyre vitték a görcsös előítéletektől való szabadulást, hogy nem csak
kéz, de egyenesen láb nélkül is tudnak sétálni. Nyugodtan! Észre sem veszik!
Hát, van még mit tanulnunk a kígyóktól. Különösen görcsös
előítéletektől való szabadulás terén.
Nos, Utazónk viszont ama nehéz korban élt, amikor az
előítéletek kígyók és emberek közt szinte gátlástalanul tomboltak.
Azt azért túlzás lenne állítani, hogy mondjuk kimondottan
félt volna. Arra azért ügyelt, hogy csakis lábujjhegyen járjon a fűben - noha
mi sem értjük igazán, milyen védelmet nyújthat a lábujjhegyen járás egy esetleg
agresszív kígyóval szemben. Arra is gondosan ügyelt, hogy lehetőleg ne érjen
hozzá egyetlen fűszálhoz se- bár e tevékenység gyakorlati haszna véleményünk
szerint szintén elhanyagolható egy támadó kígyó ellenében.
Nos, ezen kívül szinte semmi sem utalt arra, hogy bármiben
is figyelembe venné néhány esetleges kígyó jelenlétét. A legközelebbi bokorról
tört ugyan egy vastag husángot, s igaz, hogy ettől reggelig már meg sem vált, s
az is igaz, hogy az éjszaka folyamán már nem is hagyta el a magasfeszültségű
vezeték tartóoszlopának masszív betontalapzatát - de ez minden.
Idegei megnyugtatása végett Zacskóslevest főzött. Némi
vizet tett bele, hogy ne legyen túl sűrű, majd kenyérbelet aprított bele, hogy
ne legyen túl ritka. Ez az Utazók ősi módszere volt az éppen rendelkezésre álló
szűkös élelmiszerkészlet gyors szaporítására. Amint azt te is tudod, Nyájas
olvasó, az írott emberi történelem folyamán már történt néhány hasonló
kísérlet: például a vizet egy alig valamivel táplálóbb, de
összehasonlíthatatlanul jobb hangulatot gerjesztő itallá változtatni, vagy mondjuk
egészen kevés halból és elhanyagolható mennyiségű pékáruból meglepően nagy
létszámú éhes tömeget jóllakatni. De senki sem ért el olyan látványos
eredményeket e téren, mint éppen az Utazók. Hisz valóban, aki képes hetekig a
híres- hírhedt Zacskóslevesen tengődni és közben ráadásul még Utazni is, az a
fent említett, egykor csodaszámba menő eseteknél nagyobb csodát visz véghez.
Nos, hogy ne feszítsük tovább a kiállt izgalmaktól nyilván
már a körmét tövig rágó Nyájas Olvasó idegeinek húrját: jelentjük, hogy az
éjszaka különösebb események nélkül telt el. Vérszomjas kígyók hordái nem
próbálták a faágakról az Utazó nyakába vetni magukat, a betontalapzatot sem
próbálták alulról átfúrni minden bizonnyal kőkemény és borotvaéles
fogazatukkal. Hát persze hogy nem: az Utazóval találkozó kígyó már régen otthon
ült népes családja körében és a kandalló tüzébe meredve éppen most mondta el
tizenhetedszer, hogy milyem ocsmány volt az Utazó teste azzal a sok érthetetlen
végtaggal, hogyan szaladt végig a jeges undor az ő, a kígyó testén, meghallva
azt a szörnyű kiáltást, amit az Utazó kibocsátott az ő, a kígyó láttára.
- Nem tehetek róla- suttogta kígyónk, üveges szemmel maga
elé meredve, összecsavart farkával viszkispoharat szorongatva, kivételesen
felesége hivatalos engedélyével. – Egyszerűen nem tehetek róla. Ösztönösen
irtózom az emberektől. Ilyennek születtem, így fogok meghalni, sajnálom.
Utazónk reggelre kelve igencsak megéhezett az átélt
izgalmaktól. De semmiképpen nem akart e kígyós helyen reggelizni - ösztönösen
irtózott a kígyóktól, nem tehetett róla. - Ilyennek születtem, így fogok
meghalni - suttogta maga elé drámaian. Mire összecsomagolt, már olyan éhes
volt, hogy talán még egy kígyót is képes lett volna megenni. Hangsúlyozzuk:
talán!
