XXVII. fejezet
Az Olvasó dicsérete.
Dübörögjünk! Kis segítség a meg nem születetteknek. Mestersége a
sorozatgyilkosság. Ki a jó fiú? A Folyton Dolgozó Pasi esete.
Kis fennsíkot szeltek át, kicsi folyó, vagy inkább nagyobb
patak (ezen órákig el lehet vitatkozni) völgyében haladva. A folyócska-patak
két oldalán apró szántóföldek terültek el, s a langy verőfényben egyetlenegy
ember dolgozott, ameddig a szem ellátott. Utazónk igencsak megörült neki, noha
általában nem ez volt a szokása, ha emberekkel találkozott.
Tudniillik ha emberekkel találkozott, általában az volt a
szokása, hogy egyáltalán nem örült nekik.
De ennek most igen. Ugyanis nemigen tudta, merre menjen
tovább. Térképén egy fránya törés pont azt a helyet tette olvashatatlanná, ahol
pillanatnyilag tartózkodott.
És ez mindig így volt. Soha – ismételjük - soha nem volt
még rá példa, hogy törés a térképen ne pont azt a helyet tette volna tönkre,
ahol az Utazó éppen tartózkodott.
Vagyis könnyen lehetséges, ahogy sokan gyanítják, a
Világegyetemet egy eléggé rosszindulatú lény alakította olyanná, amilyen.
Igazad van, Nyájas Olvasó, mélységesen, halálosan és abszolút százszázalékosan
igazad van abban, hogy a fenti feltevést más bizonyítékok is megerősíteni
látszanak. Te is ... csak nem te is erre gondoltál? Nahát, ez hihetetlen.
Félelmetes, mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Nem szeretem a túlzásokat, de
azt azért egész nyugodt lelkiismerettel állíthatom: párját ritkítja az ilyen Olvasó-Szerző
kapcsolat. Nagyon úgy néz ki, hogy te minden Olvasók legderekabbja vagy, ezt
meg kell, hogy mondjam, ahogy szoktam, nyíltan, a szemedbe.
Hol is tartottam? Nem mintha nem tudnám, de valami
feszültség növekszik bennem... mintha valami belső hang arra biztatna, hogy
ideje lenne befejezni ezt a történetet... de nem, nem tehetem... mégsem
okozhatok csalódást Olvasók százmillióinak... hogy hányan lennének öngyilkosok,
meg se merem saccolni... de hát én se szeretném emberi roncsként végezni,
emiatt a folyamatos alkotói feszültség miatt... én is ember vagyok - legalábbis
félig - emberei vágyakkal, reményekkel, óhajokkal... milyen jó lenne végre egy
jót enni... meg pláne inni... esetleg szerelmeskedni...
Hát nem is tudom. Erre még majd visszatérünk. Úgyis éppen
párhuzamosan dolgozok egy – egyelőre - negyvenhét kötetesre tervezett
önéletrajzi regényfolyamon, abban talán szorítok némi helyet.
Szóval....hogy az Utazó nem igazán szeretett emberekkel
találkozni? Persze önként adódik a kérdés: ha magányra vágyott, miért nem vett
magának egy világítótornyot vagy egy citadellát vagy egy lovagvárat
sziklabércen vagy legalább egy nyamvadt trópusi szigetet?
Nos, legkedvesebb Nyájas Olvasón, nem emlékszem egész
pontosan: említettem-e már valamit - valamicskét! – azon idők természetével
kapcsolatban, amelyben Utazónk éldegélt. Amennyiben igen, emlékszel -
feleslegesen nem ismétlünk. Lacafacára nincs idő. Dübörögjön az elbeszélés
szekere, dübörögjön.
Esetleg - mielőtt észtveszejtő sebességgel tovább
dübörögnénk - tisztázhatnánk, hogy ugyan miért örült meg az Utazó egy vadidegen
embernek? És mi köze van örömének egy nyamvadt töréshez a térképen?
Na, most kapaszkodj meg, Nyájas Olvasó. Kapaszkodsz?
Erősen? Akkor elmondom, hogy azokban az időkben még nem léteztek önregeneráló
térképek. Mennyivel könnyebb manapság! Elvégre mi ma egy térkép? Kis,
formátlan, barnászöld csomagocska, amit bárhová felakaszthatsz, de azt se
muszáj, hisz van neki nyolc erős kis lábacskája, amelyekkel akármeddig bírja az
iramot. Táplálására nincs gondod, hisz útszéli dudváktól rozsdás
autóalkatrészeken keresztül nagyszemű kavicsig mindent elfogyaszt. Ahol meg
végképp semmi ilyesmi nincs, ott egyszerűen megcsapolja a kozmikus energiát. Igaz,
minden ilyen energiacsapolással új világ teremtődik valahol, de miért ne
segíthetnénk egy kicsit azoknak, akik még nem születtek meg? Hát csak jobb életben
lenni, mint holmi nemlétben kókadozni eónokon át, na nem igaz? Mindenki jól
jár!
Bizonyos pesszimisták szerint - ezek sose halnak ki, mintha
még szaporodnának is - olyan, hogy mindenki jól jár, eleve nem létezik. És hogy
egyszer ennek meglesz a következménye.
Ha az ilyenekre hallgatnánk, sose jutnánk előre. Igaz,
amúgy se, de így meg végképp.
Akkor most már tudjuk, hogy hős Utazónk miért állt meg a
dolgozó pasi mellett. Információért.
- Jó napot kívánok! - szólt illedelmesen. De a pasi oda se
bagózott, csak vágta a hantot egy kiskapával irgalmatlanul.
- Elnézést - próbálkozott az Utazó egy másik, akkoriban
használatos formulával.
Semmi. Esetleg csak annyi, hogy a pasi szemében mintha a
megvetés rőt lángja lobogott volna.
Utazónk megütődött. Az egész Utazás folyamán - sőt más
Utazások folyamán is - az volt az általános tapasztalat, hogy az emberek
furamód segítőkészek. Olykor meglepően, zavarba ejtően segítőkészek. Mint
például az a szakadt, torzonborz és teljesen őrültnek látszó alak, aki
önzetlenül segített Utazónknak egy kényes ügyben, egy bizonyos korábbi Utazás
alkalmával. Noha kevéssé bizalomgerjesztően szakadt és torzonborz volt, és,
mint a későbbiekből kiviláglik, teljesen őrült is. Ugyanis, miután nagyon
kedvesen és önzetlenül segített Utazónknak, hazament és egy piros láncfűrésszel
megpróbálta feldarabolni egész családját. (ún. „szeretteit”).
Igazad van, Nyájas Olvasó - ez még önmagában messze nem
volna elég, hogy csak úgy őrültnek tituláljunk valakit. Hisz a korabeli - majd
a későbbiek folyamán, alkalmasabb időben kiválasztunk egyet-kettőt az ajkunkon
tolongó ezernyi jelző közül - dokumentumokból kiviláglik, hogy az emberiség nem
csekély részének éppen a sorozatgyilkosság volt a fő mestersége. Tehát csak
azért, mert valaki kinyírta a családját, még nem mondhatjuk, hogy különösképpen
kilógott volna a sorból. (A hirtelen kategorizálás amúgy sem vezet soha semmi
jóra.)
Az Illető - nevezzük csak így, hisz Utazónknak sem
mutatkozott be annak idején - őrültségének százszázalékos bizonyítéka a piros
láncfűrész volt.
Épeszű ember így nem gyilkol. Még egy csecsemő is tudja,
hogy minden rendes gyilkos zöld, kék, barna, esetleg fekete láncfűrészt
használ, mert ezeken sokkal jobban látszik a vér. Pirosat! Nevetséges! Az
űrület legbiztosabb jele!
Mai szép, új világunkban persze - melyben, mint azt nyilván
te is érzékeled, Nyájas Olvasó, minden a létező legtökéletesebben van
elrendezve - a sorozatgyilkosokkal is egészen másként bánunk. Sokkal
humánusabban, mondhatni. Hisz ama régmúlt, sötét időkben az elfogott sorozatgyilkosokat
rács és/vagy üvegfal mögött tartották. Írott üzeneteket csak egy zajos,
kétoldalas fiókon juttathattak ki cellájukból, nagy csapkodással. Ráadásul
állandóan bögyös rendőr-pszichológusnők rohamának voltak kitéve, hiába
csettintgettek elutasítólag a nyelvükkel. A pszichológusnők rendszerint éppen
egy újabb sorozatgyilkos kilétére próbáltak fényt deríteni a már elfogott,
csapdosós-fiókos segítségével. Noha a még - de már nem sokáig, hála a bögyös
rendőr-pszichológusnőnek - szabadlábon levő még üzenetet is küld egy tekercs
vécépapíron a bent lévőnek. Pedig
akkoriban milyen nehéz volt vécépapírra írni!
Ma már nem, tudjuk: a nagyteljesítményű, mindamellett
zsebben hordozható vécépapír- írógépek segítségével bármely hátrányos helyzetű
sorozatgyilkos üzenhet már lesittelt példaképének.
Hát, nem lehetett valami könnyű meló akkoriban
sorozatgyilkosnak lenni. Sokan mégis vállalták! Ma bezzeg! Ne adj isten egy
gyereket beimádkozni a Sorozatgyilkos-Tanonciskolába. Pedig annyi az önkéntes
áldozat! Egy-egy öregebb sorozatgyilkos háza előtt szezonban napokig állnak a
sorok. Ez egy ilyen divat lett, így múlni ki. Halottkémek hada alig győzi
lefóliázni a széttrancsírozott tetemeket, törölgetni a vért, pucolni a
láncfűrészt.
Ha jól meggondoljuk, manapság egy halottkémnek sokkal
nehezebb, mint egy tömeggyilkosnak. És nem is fizetik túl őket. Igaz, biztos
nem is pénzért teszik. Azt csinálják, amit szeretnek. Mert bennük még van
hivatástudat.
Talán ezért van, hogy a tömeggyilkolás manapság már be sem
került az adrenalinsportok közé. Inkább olyan nyugdíjasoknak való véres kis
cirkusz lett belőle. De nyilván te is tudod, Nyájas Olvasó, mi most az igazán
izgalmas. Te már próbáltad? Én se, de alig várom, hogy amolyan igazi, dögös
izgalmat éljek át. Gondolj csak bele, megáll az eszem: negyven évig tisztes
családapának lenni! Felnevelni néhány gyereket! Negyven évig ugyanazzal a műbőr
aktatáskával járni melóba! Apám, ez már valami! Hű! Minden nap szalámis zsömle,
minden vasárnap rántott hús! A hideg borzongás szaladgál a hátamon! Ezt
végigcsinálni! Ezek a jó fiúk, nem holmi nyamvadt baltás gyilkos!
De erről ennyit. Közkívánatra később visszatérünk a témára.
Hisz dübörgünk, Nyájas Olvasó, tudod jól. Dübörgünk, a nyilvánvalóan diadalmas
vég1kifejlet felé.
Szóval, a pasas nemigen szólt.
- Tessék mondani - udvariaskodott tovább bizonytalanul
Utazónk.
A pasi végre kegyeskedett ráemelni véreres szemét, majd
göbös öklével végigtörülte izzadó homlokát. Az izzadtságot a keze fejéről meg
lógó ülepű, ócska munkásruhájába törülte. Majd - még mindig az Utazót
fixírozva, úgy tűnt, számonkérőleg - megszólalt:
- Maga honnét gyütt? (Megint csak igazad van, Nyájas
Olvasó. Akkoriban ezt a beszédmódot „tájszólásnak” nevezték.)
- Öö... a Fennsíkról - közölte az Utazó, a lehető
leghívebben az igazsághoz.
- Kirándulni, mi? - firtatta a pasi, úgy tűnt, megvetőleg.
- Öö... Egen!- alkalmazkodott az Utazó villámgyorsan a
tájszóláshoz, mert az volt a tapasztalata, hogy az ilyesmi bizalmat ébreszt.
Mindamellett nem tudta levetkezni ama rossz szokását, hogy minden mondatát két
„ö” betűvel kezdje, midőn bizonytalannak érezte magát- azaz, ha emberekkel volt
kénytelen társalogni. Utazónk még a „kirándulás” kifejezés fölött is hajlandó
volt nagyvonalúan elsiklani, noha egy Utazót holmi „kirándulónak” titulálni...
„Igaza van az én drága, szeretett Utazómnak”- gondolta a
Jármű, mert már régen nem szerepelt a történetben. „Ahogy az én népem
legnagyobb költője mondotta: - A fűszál lehajlik, mégis megmarad. „Rejtély,
honnan szedte ezt a metaforát költőóriásunk”- szőtte tovább gondolatait a
Jármű. „Valahogy olyan kultúraidegennek tűnik.”
Mellesleg, a Járműnek igaza volt abban, hogy a költőjüknek
igaza volt: A Jármű bolygóján csak fű nőtt. A többi, nagyobb, merevebb, vagy,
ha úgy tetszik, gerincesebb növény, amely nem volt hajlandó meghajolni, már
régen kipusztult.
A költőknek mindig igazuk van. Még ha hazudnak, akkor is.
Főleg akkor.
A pasas indulatosan nagyot köpött a markába - hogy csak úgy
loccsant a kérges tenyérben - aztán rövidnyelű kapáját esmeg a hantba vágva így
morgott maga elé sötéten:
- Egész életemben sose nem vótam még szabadságon. Mer sose
nem értem rá mer dógozni kellett. Maga biztos jó gazdag, mi, hogy semmi dóga
nincs, csak kirándulgatni, mi?
- Ööö - tett zavarában az Utazó még egy „ö” betűt a szokásos
mondat eleji kettőhöz. –Nem, dehogy vagyok gazdag...de dógoztam egy ideig, oszt
most utazok...
Az öreg megvetőleg mérte végig, de közben egy pillanatra
sem hagyta abba a hantaprítást. Figyelemre méltó teljesítmény volt. Próbáld csak ki, Nyájas Olvasó! Próbálj
megvetőleg nézni, mondjuk, egy virágvázára, és közben valamit csinálni a
kezeddel, mondjuk, malmozni. Na, ugye, nem megy.
- Elszórni a pénzt, amit megkeresett, mi? Oszt ugyan mit
dógozott?
Az „ugyan” szócskába igen jelentékeny mennyiségű megvetést
sűrített a pasi.
- Öö... sokfélét csinálok. Utoljára gödröket ástam. Azt
elég nehéz vót csinányi - nyomta tovább a tájszólást az Utazó.
- Gödröket, mi? - horkant fel az öreg. – Tizenöt évig ástam
gödröket mindennap. Sziklás talajba. Vasárnap is, mer azt duplán fizették.
Magának milyen talaj vót?
- Agyag - vallotta be töredelmesen az Utazó, s nagy
bűnbánatában mindkét szó eleji „ö”- ről tökéletesen megfeledkezett. – Szombat-vasárnap
még sose dógoztunk - mondta meg az igazat, amilyen mafla vót. (Vagyishogy volt.
Ezzel a tájszólással tisztába meghülyít engem is. )
- Aha! - rikkantotta diadalmasan az öreg. – Szóval még
szombaton se! Még éccaka is, ha kellett! Tüzet raktunk, hogy lássunk! Na, maga
ugyan hányszor dógozott éccaka hetente?
- Egyszer - gyónt tovább az Utazó, a maflája. De azt már
nem mondta, hogy nem hetente, hanem összesen. Azt se, hogy tüzet se kellett
rakniuk, mert mindenki kapott egy jó erős homloklámpát. Vagyishogy már éppen
mondta volna - a maflája - amikor...
Amikor a Jármű már nem bírta tovább. Az Utazónak szemmel láthatóan
külső segítségre volt szüksége, hogy levetkezze vele született avagy szerzett -
nem tudni - maflaságát. És ez a segítség nem volt más, mint a jó öreg, mindig
kéznél lévő elektrovibrációs tér!
Na, a Jármű túlságosan nem vette igénybe az erőtér
gyakorlatilag végtelen potenciálját. Éppen csak moccantott, éppen csak serkentett
egy kicsit vele. Utazónk agyában egy elektron magasabb energiaszintű pályára
került (közben kibocsátott egy fotont is, de ez mellékes). Vegyérték változott,
egy molekulában új kapcsolódási lehetőség alakult ki, amit egy véletlenül arra
kószáló atom rögvest ki is használt. Merőben új vegyület született, amit
ideiglenesen nevezzünk anti-maflovinnak, mivel hogy Utazónk veleszületett -
avagy szerzett - maflaságát átmenetileg neutralizálta.
Úgyhogy Utazónk jócskán meglepődött ama szavakon, melyek
ajakát a következő másodpercekben elhagyták.
- És kényszerítették, hogy éccaka meg vasárnap is dógozzon?
(Mint látjuk, továbbra is sikerrel alkalmazta a mesterséges tájszólást.)
- Kényszerítettek? - hökkent meg az öreg. – Dehogy
kényszerítettek! Örültünk, ha dógozhattunk. Megfogtunk minden dukátot, nem úgy,
mint manapság. Csak a pénzt szórni! Kirándulgatni!
- A kiránduláshoz nem kell olyan sok pénz - ellenkezett az
Utazó meglepetten, a Jármű áldásos beavatkozásának köszönhetően. – Az ember
vásárol néhány híres-hírhedt Zacskóslevest, meg valami aprópénz a zsebbe...
- Osztán hol alszik, mi?
- Az Eső Ellen Védő Szerkezetben. Az nem kerül pénzbe. Vagy
néha csak úgy is, a földön.
- Ha egész nap dógozna, nem vóna kedve holmi szerkezetekben
aludni, az már egyszer biztos. Nézzen meg engem! A jövő héten leszek kerek
hatvan esztendős, de eddig minden éjszakámat ágyban töltöttem, ahogy rendes
emberhez illik!
- Attól még lehet valaki rendes ember, hogy néha nem ágyban
alszik - ellenkezett az Utazó fokozott döbbenettel önnönmaga váratlan
merészsége fölött. (Máskor ilyen esetekben - tehát mindig, ha emberek
segítségére szorult - már régen elköszönt volna az akkoriban szokásos formulával:
”Bocsánatot kívánok”.
A Jármű kuncogott. Azaz, igazad van, legkedvesebb Nyájas
Olvasóm, mélységesen igazad van: csak kuncogott volna őkelme, amennyiben
rendelkezett volna a kuncogáshoz, mint olyanhoz szükséges szervekkel, melyeket
a tömörség kedvéért - mely e történetnek az állandó és egyre fokozódó intenzív
dübörgés mellett talán legfeltűnőbb sajátossága - nevezzünk egyszerűen
kuncogószerveknek.
Szokott – de még mindig megdöbbentő - széles látókörödet
figyelembe véve, Nyájas Olvasó, nem árulunk el nagy titkot, ha elmeséljük: A
Jármű anyabolygóján - mely igen érdekes módon egy hatszögletű nap körül kering -
már régen nem csak tilos, de mélységesen megvetendőnek számít mindenfajta
munkának nevezhető tevékenység, mely heti három napnál többet vett igénybe. Ma
már - hisz az ottani társadalom csakúgy a tökéletes megvilágosodás stádiumába
lépett, mint a mienk - természetesen egy Járművet sem semmisítenek meg (noha a
régi égetőkemence még áll) csak azért, mert magáról megfeledkezve mondjuk egész
héten krumplit kapált vagy éjt nappallá téve csillogóra varázsolta lakása
minden egyes négyzetmilliméterét. Ma már ilyesmiért csak egy egyszerű
száműzetés jár az FDSz-re, amely egy bonyolult, többszörösen kódolt és igen
ravaszul rejtjelezett rövidítése a Folyton Dolgozók Szigetének. Jó messzire fekszik
minden lakott szárazföldtől - mind a tizenhéttől - s ott azok a szerencsétlen
eltévelyedettek annyit dolgozhatnak, amennyit csak akarnak. A parti homokban
állandóan szerteszét hevernek a legkülönbözőbb szerszámok, az ásótól a motoros
kapáig és a lombfűrésztől az alagútfúró pajzsig bezárólag. A beteg Járművek
átlagban úgy havonta egyszer szakítanak mintegy tízpercnyi időt, hogy
összejöjjenek és elmeséljék, ki ásózott többet, vagy hogy ki hány éjszaka rakta
fel a lambériát bungalója társalgójának falára. (Az ottani híres Fehér Éjszakák
ezt lehetővé teszik.) Persze legkésőbb tíz perc után valamelyikük okvetlenül a
fejére csapott - illetve, csapott volna, de fej hiányában az ezzel adekvát
tevékenységet hajtotta végre - és kijelentette: ”Jesszusom, én itt ülök, a
kertemben meg nő a parlagfű!”, vagy hogy „... cségit, elbeszéljük az időt,
otthon meg megköt a beton!”
Tehát lényegében ezen kuncogott – volna - a Jármű. Bár
némileg szomorkásan szemlélte, hogy a Földön micsoda kőkorszaki állapotok
uralkodnak: ez a dolgozó pasi is minden különösebb következmény nélkül
dolgozott annyit, amennyit bírt- a felsőbbrendű faj önkéntelen szánakozása volt
ez a primitívebb élőlények iránt.
(Remélem, ezért a csaknem észrevehetetlen diszkrécióval
megfogalmazott seggnyalásért kapok némi rendkívüli prémiumot. Rám férne, ez az
igazság. És ha ez az igazság, akkor miért mondanónk mást, na nem igaz? Mondják-
hallani- némely szerzőnek ez a szokása. De nem a miénk! Miért is tennőnk ilyet,
hisz dús fantáziánk, alkotó tehetségünk, mesterségbeli tudásunk amúgy is
fényévekre a szürke átlag fölé emel bennünket! )
Az Epizódunk elején gerjesztett
állapotba került elektron egy mély, megkönnyebbült sóhajjal visszatért rendes,
energiában valamelyest szegényebb pályájára. „Hiába, mindenütt jó, de a legjobb
otthon”- dünnyögte megkönnyebbülten maga el, majd kényelmes papucsba bújt és
kevert magának egy megfelelő erősségű italt a kandalló előtti üldögéléshez.
Vegyértékek reaktiválódtak, vegyülékek ismét alkotóelemeikre bomlottak.
Utazónk döbbent csöndben elmélkedett mindazon, amit
nemrégiben száján kiszalasztott. A Folyton Dolgozó Pasi rövidnyelű kapájával
rendületlenül aprította a hantot, morcosan dünnyögve magában:
- Hat... hét... hat? Most akkor hatszor vagy hétszer
kapáltam át ezt a nyavajás parcellát? Idejön holmi külországbeli idegen... aki
tán sose dógozott... oszt teljesen összezavar...
Folyton Dolgozó Pasinknak igaza volt! A külországbeliek
döntő többsége ugyanis teljességgel idegen a - nevezzük így - hazaiaknak. Ez
egy olyan ősi természeti törvény, hogy még ma is, rettenetesen gyönyörű és új
és szépséges világunkban is érvényes.
- Ön biztosan jól ismeri a vidéket - szólalt meg végre
Utazónk, némileg behízelgő hangon. – Meg tudná mondani, merre menjek Ezésez
felé?
A pasi nem dőlt be. Megvetőleg felegyenesedett - el kell
ismerni, hogy erre kevesen képesek - és morrant egyet: - Arra!
Ugyanakkor rövidnyelű kapájával mintegy százhetvenöt fokos
ívet írt le.
Utazónk sóhajtott egyet. Kellett neki taktikázni!
Bár ezt az általa „taktikázásnak” nevezett eljárást tíz
független megfigyelő közül kilenc egész öttized szánalmas alakoskodásnak
könyvelte volna el.
Hogy az öttized? Kérem. A Statisztika csodákra képes.
Semmiség számára nulla egész öttized embert kreálni. Vagy bármennyit.
Mivel eléggé sietősen indultak el, már nem hallották, hogy
a Folyton Dolgozó utánuk morran:
- Hülye külországbeli idegen... innen minden út a tenger
felé vezet...
