- Na?
- Mit
na?
- Milyen?
- Mi
milyen?
Várjál
már, testvér, végigtapogatom magam. (Nem úgy…te…valóságsó-fantáziájú… )
Hát…
valahogy nem érzek semmit, igazán. Pedig ott voltam, éjfélkor, istenháta
megetti - amit még csak ki lehet heverni - de ráadásul BAZ-megyei - s ezt már
bajos kiheverni - településen.
Örömmáglya
lobogott. Lovasok fáklyával úgymond határtiprást végeztek. (Visszafelé azért
még kérték az útlevelünket). A probléma mindig abban rejlett, hogy a kőfalak
igazából az emberek között állnak. Szemüveges sámánleány sámándobot püfölt,
nagyon sámánosan, pongyolás sámánfiú ütemre hajladozott. Turbános ipse korhű
jelmezben, alul- fekete félcipő. Kilóg a lóláb. Mérföldhosszú beszédeket
tartanak a górék, ugyanúgy, mint régen, szerelmesen szép szavukba. Mint ötven
éve, mint ezer éve, halálra untatva egy fáradt, álmos, és fázó tömeget. (Úgyis
mindenki a koncertre várt).
És
most itt állunk, mindannyian, várva a csodát. Ha nem segít
varázsbársony-forradalom, esetleg tán bűbájos egyesülés-varázsige. Tátsd ki
szépen a szád. Ááá… nű, nem jön semmi sülve. Kellemes meglepetés viszont, hogy
a rizsa ára (egyelőre) nem lett hetven korona, mint ahogyan azt jobb körökben
már előre terjesztették. Mások meg cukrot vásároltak, halomnyit, hogy legyen
őszre, a borba. Mert fel fog menni… hja, uraim, a régi cocialista
beidegződéseket éppoly nehéz kiheverni, mint a BAZ-megyei születést. Ezeken
mostanáig még egy regementnyi sámán sem tudott segíteni. Mongyák, még a … még a zagykontrol se! Még… még a… réjki se,
asse! A genetikus emlékezet már csak így kódol: változás van? Árak puff,
felfele. Ilyen eccerű!
Valakik
meg, nem adják el a lakást, mert az unióban drágább lesz. „Tudod te, mibe kerül
egy kétszobás osztrákba?” Mert BAZ-megyét nemsokára elözönlik a tirolinadrágos,
jódlizó sógorok, mi? Mind itt fog akarni lakni, mert már elegük van a
komfortból meg az autópályákból meg mindenből, mi?
Ja!
Leállt az ukrán benzincsempészet.(Vagy egy hétre). A nikotin szerelmesei - vagy
rabjai, e kettőt oly nehéz olykor egymástól megkülönböztetni - meg lassan
ráfanyalodnak a hazaira.
Nem
nehéz prognosztizálni egy csaknem akkora csalódáshullámot, mint az ún.
bársonyos ún. forradalmat követően. Azért csaknem akkorát, mert akkora már nem
lehet: mint ahogy nem lehet féléven belül kétszer halálosan szerelmesnek lenni,
ugyanúgy csalódni sem lehet ekkorákat, rövid időn belül. Az ember már csak így
van megtervezve. Ecce homo, ahogy a norvégok mondják.
Az
örömtüzek melege lassan elenyészik, a szemüveges sámánleányzó visszamegy a
hivatalba, a sámánfiú is csak otthon fog pongyolában mászkálni, a tévé előtt.
Megint tekeredik a prés, mert az új lehetőségekkel nem a mindennapi emberek
élnek majd, hanem azok, akik, mint mindig, pofátlanul odafurakodnak a mások
által rakott tűzhöz. Megint valamivel nagyobb lélegzetet kell vennünk, megint
valamivel tovább kell maradnunk a víz alatt. A végén még megszokjuk? Csak úgy ne járjunk, mint a… öö… „kisebbségi
zenész” lova.
Benne
vagyok. No oszt mi?
