Zörögnek a tápszerrel megrakott keretes
fémszekerek. Az ajtó szaporán nyílik és csukódik, nyílik és csukódik. Önműködő.
Mert modern. Itt minden olyan modern! Az egyedek egyesével, olykor párban,
ritkábban csapatostul járnak élelemért. Megfigyelés: a hímek csaknem mindig
unottak. Sőt. Olykor mintha kifejezetten utálnák az egészet.
Most este van. Éhesek és mohók ilyenkor az
egyedek, még a hímek is mintha valamelyest élénkülnének. Mennyi-mennyi színes
zacskó, csillogó dobozka kerül a fémszekerekbe! Sokkal-sokkal több, mint amit egyáltalán
el bírnak fogyasztani! Az óriási, szinte beláthatatlan nagyságú új Etetőépület
Gazdája persze jó előre számolt az eredendő bírvággyal. Nem is maradt el az
eredmény! Az egyedek szemmel láthatóan és szinte napról napra gömbölyűbbek
lettek. A Gazda zseniális! A másik nagy ötlete az volt, hogy egyszerűen nem
vette figyelembe az egyedek jókora túlsúlyát. Persze mindenki azt hitte, hogy
idővel megállnak zabálni. De nem! A Gazda nemhogy csökkentette volna a
tápanyag-kínálatot, hanem éppen ellenkezőleg: növelte! Senki másnak nem jutott
volna eszébe ilyesmi, csakis a Gazdának!
Nem hiába régi szakember az Etetés területén. Már
akkor is egy nagy Etető Gazdája volt, mikor az egyedek még nem önmaguk
gyűjtötték kosarukba az elemózsiát, hanem szépen sorba kellett állniuk és kérő-könyörgő
tekintetet vetniük a Pult mögött álló Eladóra. A Gazda ma már több tucat
hatalmas Etetőház büszke tulajdonosa. Ezeket már úgy építtette, hogy az egyedek
látszólag saját szabad elhatározásukból veszik magukhoz gondosan és csábítóan
becsomagolt tápszereiket. A Gazda számítása természetesen pontról pontra
bevált! Az Egyedek nemcsak hogy egyre gyorsabb ütemben kezdtek fogyasztani,
hanem még túlsúlyosan is egyre több és több, egyre trükkösebben és csábítóbban
felkínált táplálékot rakosgattak zörgő fémszekereikbe!
Este van, a Fő Etetési Idő. Az Etetőházban csaknem
egyfolytában nyílik és csukódik az ajtó, nyílik és csukódik. Minden szép
rendben megy. Az egyedek látszólag önként és lelkesen - a hímeket leszámítva -,
önállóan választják ki tudományos precizitással megtervezett tápszereiket.
Egyre többet és többet. Egyre többfélét!
Állítólag van ma már olyan táp-doboz is, amelynek
több mint háromnegyede tiszta zsiradék. De az egyedek ebből mit sem látszanak
észrevenni. Pedig ugyanaz a matéria, csak a fölirat más!
És bizony csak esznek és esznek és csak
fogyasztanak és csak fogyasztanak. És furamód ahogy egyre többjük és többjük
van, egyre többet és többet akarnak! Minél több és többfajta van mindenből, ők
annál több és még többfélét akarnak! Minél több van mindenből, annál
ingerültebben tolonganak a nikkelfényes hűtőpultok előtt. Mérgesen furakodnak
és acsarognak, vagy - akár! - jól oldalba is vágják egymást. Ez különösen akkor
figyelhető meg, ha valamelyik fürgébbik történetesen a legutolsó dobozkát,
csomagocskát, kapszulát, zacskócskát kaparintotta meg a többiek orra előtt! Hú,
hogy azt a többi ilyenkor mennyire irigyli! A Gazda zseniális. Az egyedek a
vágytól elvakultan egyszerűen nem veszik észre, hogy már majdnem minden
dobozkában, csomagocskában, kapszulában és zacskócskában majdnem ugyanaz van!
Este van.
Az Etetőházban tombol a Fő Etetési Idő. Az ajtók most már másodpercnyi megállás
nélkül nyílnak és csukódnak, nyílnak és csukódnak. Az egyedek most már nem
ráérősen sétálgatnak - még a hímek sem - , hanem rohannak, rohannak és
tülekednek, tülekednek és jól oldalba vágják egymást. És minél többet
fogyasztanak, annál többet kívánnak, és minél többet kívánnak, annál többet
fogyasztanak. Most már észtveszejtő gyorsasággal dobálják a színes dobozkákat,
csomagocskákat, kapszulákat és zacskócskákat a dugig rakott zörgő
fémszekerekbe. És még egyre sietnek és rohannak és rohannak és sietnek.
Mindjárt vége az Etetési Időnek!
A Gazda fönntről, magasra helyezett üvegkalickájából
lenéz és mosolyog. Aztán ásít, karórájára pillant. Ideje hazamenni.
Az áruház tizenegykor bezár.
