XXVIII. fejezet
Tengeri holmik,
tengeri tábla. Be a Tombolótartályba! Tán csak nem...? Múlt idők lila homálya.
Pálmafák és delfinhátak. Harmadik, valószínűleg utolsó juhé. Gyilkos árnyékok!
Kicsit fura volt, hogy már nagyon régóta egyfolytában
ereszkednek. Utazónk furcsálkodva figyelte az út menti üzleteket. Az egyikben
csak búvárfelszerelést árultak. A másikban kimondottan gumikacsákat és libákat,
meg néhány más gumiállatot. A harmadikban roskadoztak a pultok a legkülönfélébb
hajópropellerek súlya alatt. A negyedikben csakis cápahorog volt kapható, míg
az ötödikben térdig gázolhattál volna - ha történetesen ott vagy, Nyájas Olvasó
- a kompaszok és barométerek kazlaiban. Utazónk fölöttébb meglepődött a sok,
jóformán csak tengeren használatos dolgokat kínáló boltocskán. (Az egyikben ugyan
árultak tízes anyákat, de ez kivétel volt. Azonkívül – tudjuk - tízes anya még
atomtengeralattjáróban is van, tehát mégiscsak tengeri holminak vehető.
Gyönyörűséges, mai új világunkban a primitív tízes anya már természetesen a
múlté. Az előrehaladott miniatürizációnak köszönhetően ma már - még a foton-
tengeralattjárókban is! - teljességgel elegendő a nyolcas anya.
Utazónk kissé fáradtan megnézte primitív, nem beszélő - nem
járkáló - még szexuális életet sem élő őskori térképét. Természetesen - mai
szemmel őskori, akkor még csaknem új volt, alig is néhány évtizedes. Korának
köszönhetően - bár egy pesszimista mondhatná: éppenséggel nem-köszönhetően-
volt rajta ugyan néhány elmosódott részlet. De csekély hiányosságai dacára még
egész használható volt. (Utazónk, végletesen takarékos beállítottságának
köszönhetően, melynek gyökerei valószínűleg küzdelmes gyermekkorára nyúlnak
vissza, lényegében minden tárgyat „egészen használhatónak” tartott, hacsak,
mondjuk, nem hullott szét atomjaira.)
Azért az is milyen jó, hogy manapság már nem léteznek
pesszimisták. Vagyishogy egy még van, de az denaturált szeszben úszik a
múzeumban. Kisiskolások gyakran megcsodálják jellegzetes, függőleges aggódó-ráncait,
hajlott hátát, mely a sors inkább vélt, mintsem valós csapásai alatt görbült
ívbe, görcsös ujjait, melyekkel mintha azt az egészen keveset próbálná sikerrel
megtartani, amit a szűkkeblű sors véletlenül meghagyott, zavaros, az állandó
félelem könnyvize által kimart szemeit. Jaj, de jó, hogy ilyenek már nincsenek!
Jaj, de jó, hogy mindenki boldog és mindenki egy emberként mosolyogva lépett be
az Optimista Pártba! Jaj, be jó, be jó, lejtsünk kis örömtáncocskát, nosza,
rajta, fiúk, lányok! Énekeljünk! „Optimistának lenni hű de jó, pesszimistának
lenni hű de rossz!” Na még egyszer, teli torokból! És még egyszer és még egyszer,
önként és dalolva! Hátul sem lazsálunk!
Most hogy ilyképpen testileg-lelkileg felüdültünk,
felebarátaim az optimizmusban, térjünk csak fürgén vissza hagyományosan sodró
lendületű történetünkhöz. Nosza, rajta hát!
Az út mentén egy hatalmas, legalább tízszer tíz méteres
színes hirdetőtábla bukkant fel. Nem is, hogy színes, hanem inkább, öö..
csiricsáré, ez az. (Méter: őskori mértékegység, mai szemmel nézve mintegy
16 547 újmongol tengeri mérföld.) Hihetetlenül vad színekben villogó
neonlámpák szegélyezték, kiagyalóik nyilván ezzel óhajtottak – sikertelenül -
áldozni az esztétika oltárán. A figyelmet magukra vonták, az egyszer biztos.
Irdatlan, türkizkék-csillogó betűkkel ez a felirat állt rajta: TENGER - 8 km.
(KM, azaz kilométer, a méter többszöröse. Egész pontosan egy kilónyi
mennyiséget kitevő méter, az a kilométer.)
Kötelességemnek tartom, Nyájas Olvasó, izzó kíváncsiságodat
csillapítani, még mielőtt kérdések hömpölygő lavináját zúdítanád a fölöttébb
lelkismeretes szerzőre. Mármint a hirdetőtáblákkal kapcsolatban.
- Hogyan? - hőkölhetne vissza a Nyájas Olvasó a
bizalmatlanság férgétől bensőleg rágcsáltatva. Hát minek néz minket a kedves Szerző?
Netán olybá veszi, mintha most léptünk volna le a falvédőről?
Dehogy, dehogy, te kedves, nyájas Olvasó. Nagyon jól
tudjuk, hogy nem ma léptél le a falvédőről - megvan annak már jó ideje, úgy
bizony. Kegyetlen idő-szimbolikával mondhatnánk: lehetett az akár tegnapelőtt
is.
De csitt, kedves, tudom, mit akarsz mondani. (Ez az egy
hullámhosszon rezgés! Nem látott még ilyet a világ! A pleisztocén óta,
minimum!) Igen! Azt akarod kérdezni: - Hogyan, hát igaz lenne a régi legenda, ,
mely szerint a régmúlt időkben - melyeket nem szabad félnünk nem csak
nehezeknek, de minden túlzás nélkül akár vészterheseknek is nevezni - különféle
árukat reklámok útján tukmáltak rá a vonakodó fogyasztókra?
Nos, minden jel szerint igen. Ma már, frenetikusan
csodálatos és szép és új világunkban, midőn mindenki köteles társadalmi
helyzetének megfelelően minden előírt árufajtából a pontosan meghatározott
mennyiséget megvásárolni - nos, ma már, minékünk, az ő primitív eljárásaik
teljességgel érthetetlenek. És vice versa. (Ez egy igen régi nyelven azt
jelenti: négyszemközt egy varsával. Semmi egyébre nem jó, mint hogy a szerző
mindenre kiterjedő, jóval átlag feletti, majdhogynem egyedülálló műveltségét
dokumentálja.)
Az Utazó személy szerint úgy vélte: elég nagy felhajtást
csapnak ennek a „TENGER” nevű mulatónak. Mely, mint az köztudott, olyan hely,
ahol az emberek kábító italok hatása alatt a szokásostól merőben eltérő módon
viselkednek. A mulató intézménye adekvát
Az út mentén újabb boltocskák bukkantak fel, amelyek
vitorláshajó-kötélzetet, szigonypuskát, tengericsillag-horgászbotot (többnyire
„Csillagom, csillagom” márkájúakat), valamint különösen nagy és vérszomjas
emberevő cápák elejtésére szolgáló összekötözött benzineshordókat árultak.
Egyre- másra felbukkant a rikító „TENGER” feliratú tábla is, egyre csökkenő
számokkal.
Utazónk csak hüledezett. „”Micsoda cécó”- gondolta- „biztos
irtó drága hely lehet.”
A Jármű vállatvonásnak megfelelő műveletet hajtott végre.
Őtet aztán érdekli is holmi csiricsáré földi lebuj, meg holmi vízi
csecsebecsék. De azért - bizonyára merő unalomból - kiterjesztette
elektrovibrációs terének szélső határait. Csak egy pillanatra, igazán,
konkrétan mintegy nulla egész héttized a
mínusz ötvenkettediken másodpercre. Pont akkor, mikor az Utazó felért egy
eléggé meredek dombtetőre, lihegve, izzadtan, már ahogy ezek az Utazók
dombtetőre felérkezni szoktak.
És akkor a Jármű...
És akkor az Utazó...
És akkor a Jármű igencsak meglepődött. Kiguvadt volna a
szeme, mondhatnánk, ha lett volna neki ilyesmije- de, mint sejted, Nyájas
Olvasó, nem volt. Leesett volna az álla, ha akár ezzel a sokak által nem
különösebben nagyra tartott testrésszel rendelkezett volna. Eltátotta volna a
száját, de még az ajkak mindennapi jelensége sem adatott meg neki.
És ekkor az Utazó, ahogy kitörölgette a sós izzadtságot a
szeméből - akkoriban az emberek még nem édeset, hanem sósat izzadtak, nem tudni
miért, de azért azok is lehettek egy idők- az első dolog, amit meglátott, egy
minden eddiginél hatalmasabb , még türkizkékebb és még csiricsárébb tábla volt.
Sok méteres, villogó betűkkel ez állott rajta: „TENGER”.
Szám nélkül.
A Jármű a fejéhez kapott. (Illetve az ennek megfelelő
műveletsort végezte.) Legszívesebben szembeköpte volna magát, de erre még
emberek sem képesek, noha nekik szemük is van. Itt van ő, egy pazar,
gyakorlatilag kimeríthetetlen lehetőségekkel rendelkező elektrovibrációs erőtér
büszke birtokosa.
És nem veszi észre, hogy Utazásuk véget ért.
Köpedelem. Fújj, szél, kárpitok, hasadjatok.
„Na mindegy”- gondolta a Jármű. „Hát akkor itt lennénk.”
Kíváncsian nézte - érzékelte, na! - hogy mit fog tenni az
Utazó.
Hát először is eltátotta a száját. Közben majd kigúvadt a
szeme, azt meg akár ne is említsük, hogy teljesen leesett az álla. (A Járműnek
valahonnan ismerős volt e mozdulatsor.)
Közben Utazónk egyéb testrészei adekvát tevékenységeket
folytattak, melyek mind-mind azt a végtelen csodálkozást voltak hivatottak
manifesztálni, mely derék Utazónk leglényegét csordultig eltöltötte. De hát a
tenger... De hát a térkép... Nincs értelme tovább feszíteni a húrt, Nyájas
Olvasó. Minden tiszteletem mellett, nincs a te idegrendszered ily méretű
izgalomhalmazra kalibrálva, engedelmeddel. Utazónk, miután jól kihüledezte
magát, ismét alaposan bezárta a száját. Majd helyreigazította állkapcáját és
visszaguvasztotta a szemeit is, ha már így benne volt. (Szabvány
szemvisszaguvasztó eljárás, melynek lényege, hogy... de erre a folyamatos és
egyre fokozódó dübörgés miatt most nincs időnk.) Elővette térképét, melynek
legszélén, kifakulva- megtöredezve, tényleg látszott a többinél egy
árnyalatnyival vastagabb kék csík. Így utólag, tényleg. De hát egy kék csík, az
még nem a tenger, mi? Esetleg folyó, nahát! Hol van még az a nagy kékség,
amely...
A nagy kékség bizony ott volt a szeme előtt. Tehát a
tenger. Tehát a térkép... Utazónk- hisz
éleseszű, fürge észjárású fiatalember volt világéletében, arról nem is
beszélve, hogy ráadásul még Utazó is volt - hamarosan ráérzett a megoldásra.
Úgy is mondhatnánk, hogy rájött, de hát ez oly parlagias. S
ilyetén földhözragadt kifejezések nem illenek mihozzánk, kik a Parnasszus
legmeredekebb lejtőjén végeztük oskoláinkat, s ez okból csakis kisujjunkat a
többitől mintegy derékszögben eltartva iszunk teát. Emlékszel, bajtárs? A mienk
volt a legrosszabb osztály a Parnasszuson. Bár érdekes, hogy mindegyik ugyanazt
állítja. Világos, hogy mind hazudnak. Hajh, sebes szárnyakon tovairamló ifjúság...
azok a feledhetetlen lovaglóleckék a Pegazuson... mi csak Peginek hívtuk...
múlt idők lila homályába tűnt emlékek... (Csak kiegészítésképpen: a múlt
homálya, az összes hiedelemmel szöges ellentétben valóban lila.)
Utazónk pattintott az ujjával, majd a fejére csapott. – Én
ökör! - kiáltott fennhangon - Hisz ez egy öböl!
S mivel hosszú hetek óta szinte senkivel nem beszélt,
alaposan meg is lepődött olajozatlan kerékként csikorduló hangján.
Valóban az volt, egy öböl. Utazónk avítt csomagolópapírnak
tetsző térképén mindössze a széle látszott, egy, a többitől valamivel
vastagabb, és lehetséges, hogy valamivel kékebb csík.
Utazónk, bizonyosságot kívánva, elnézegette egy ideig a
táblát. Aztán kissé remegő lábakkal túlment rajta. Balra nézett.
Karcsú, bozontos üstökű pálmafák bókoltak zölden a langy
alkonyi szellőben. A csillogó tengerparti fövenyen kókuszdiók hemperegtek
széles jókedvükben.
Jobbra nézett. Egy vízbenyúló, szélvájta gránitszirt mögött
apró fodrozódás jelent meg a felszínen és kisvártatva palaszürke delfinhátak
fénylettek olajosan a vízen a játszi hullámok között. Egyikük pazar
duplaszaltót mutatott be, bőbeszédű csiripeléssel kísérve, nyilvánvalóan az
Utazó tiszteletére.
Utazónk végül, meghatottságtól könnyben úszó szemmel, előre
nézett. Jobbra és balra nézett már, hátra meg minek, hisz onnan jött, ugyebár.
Már csak az előrenézés maradt hátra, haha.
Csak mindent szép sorjában.
Lassan emelte tekintetét a látóhatár fölé, mert így
nagyságrendekkel hatásosabb.
Semmi kétség. A nagy kékség lágyan ringott, a láthatáron
karcsú vitorlás hófehér vásznai csillogtak szívszorítóan romantikusan a lemenő
nap utolsó sugaraiban.
Utazónk csaknem elsírta magát, de az utolsó pillanatban
eszébe jutott, hogy ez mégse járja, elvégre ő acélos szívű, kőkemény- vagy
annál is keményebb- lelkületű Utazó, az Országutak Büszke Vándora.
Büszke Vándor meg sosem sír, ez evidens. Igy aztán feltűnés
nélkül maga elé meredt és csak annyit mondott halkan: -Juhé.
De mi minden volt ebben a szerény juhéban, Nyájas Olvasó,
mi minden! Mennyi fáradtság, vesződség, kaland és küzdelem! Vad Kerekes
Járművek, gátlástalan, hidegvérű Hermelinek, a nevezetes Csapadék- csata, ősi,
titkos társaság, s mennyi minden még, ami így nagy hirtelen nem is jut
eszünkbe!
- Juhé - ismételte meg az Utazó nyomatékosan, majd hűséges
Járművéhez sietett és minden csomagocskát leszedett róla, végezetül
megsimogatta az ütött-kopott karosszériát.
- Öreg haver - suttogta. – Hát köszönöm...
A Járműnek kicsit dohogott magában. „Öreg haver, öreg
haver... kissé irodalmiasabb megfogalmazást vártam volna.” Majd hirtelen azt
észlelte, hogy valami nedvesség sajtolódik ki a bal kormányából. Ezen aztán
végleg feldühödött. Sürgősen kivetített egy jövővonalat, mintha éppen hű de
fontos lett volna, és azt akarta tanulmányozni teljes odaadással, de semmit sem
látott: az a fránya egy csöpp nedvesség furamód akadályozta. „Micsoda
undorítóan tömény szentimentalizmus”- dünnyögte az orra alatt. Azaz: dünnyögte
volna, ha lett volna mivel és lett volna mi alatt...
Utazónk nekivetkezett és teljesen pucéron, egy harmadik, s
e történetben valószínűleg utolsó „juhé”-val a vízbe vetette magát. A langy
hullámok összecsaptak a a feje fölött és ő csapkodott, forgolódott,
bukfencezett holmi őrült vízicsiga módjára. (Rettenetes, hogy egy normális
vízicsiga is miket csinál. Tessék csak elképzelni, mire képes egy kellőképpen
megőrült példány. Megvan? Valami szörnyű, mi?).
