Örök gond a „Kinek
mit vegyünk karácsonyra? ” Nehéz gond! Nagyon nehéz gond! Egy-két embernek még
csak-csak. Na de négy-öt rokon gyereknek… Számon tartani, mikor melyiknek éppen
mekkora lába van… meg, hogy a tavalyi méretű sapka vajon ráhúzható-e még arra
a nagy buksi fejére... és, hogy milyen játékai vannak már / még... és
könyvei... ha vannak egyáltalán... nem, emberi ész ezt nem képes számon
tartani. A gondterhelt szülők, rokonok, olykor Sherlock Holmes-hoz méltó
módszerekkel derítik ki, kinek mi legyen a megfelelő ajándék. De mivel az ő
fejük sem merevlemez, apró gikszerek olykor becsúsznak.
Az idei karácsony ebből
a szempontból igen érdekesnek, tanulságosnak, sőt - bizonyos időtávlatból
szemlélve - akár még humorosnak is nevezhető.
Minden azzal kezdődött, hogy a nagymama vett az unokának egy kicsike kis
xilofont. Szülők határozott intelme ellenére, miszerint hangos játékot nem
veszünk.
- De hát ez nem is hangos - ellenkezik magabiztosan a nagyi.
- Panellakásban? A kávéfőző is az, nagymama. Ha leesik egy pinponglabda, a szomszéd már
felkopog a seprűnyéllel.
A gyerek természetesen örül (nem úgy, mint a szomszédok), de azért mégsem
annyira, mint ahogy a nagymama várta. Előszed még két, hajszálra ugyanilyen
xilofont és olyan ricsajt csap, hogy azóta néhányan még a szomszéd bejáratból
sem köszönnek. A másik két ajándékozó nyilván ugyanabban a bolthálózatban vette
meg e tökéletes kis hangszereket, lehetőséget teremtve ezáltal a gyerek
számára, hogy megvesse egy jövendőbeli xilofon- zenekar, nem különben a szülők
neurózisának biztos alapjait. A negyedik xilofon szerencsére a távolabbi rokoni
körben bukkant fel, egymagában, mindesetre jelezve, hogy úgy látszik:
térségünkbe nagyobb xilofonszállítmány érkezett. Legalábbis néhány konténernyi.
Nagy Ajándékozási Rohamban a
szerencsétlen szülők egy-két apróságról
olykor meg is feledkezhetnek. Apuka például a hőn áhított könyvet leánykájának
vette meg. Másodszor, mint kiderült. Először úgy fél évvel ezelőtt. A leányzó a hangulatos csomagolópapír- tépkedés
után feltette a zavarba ejtő kérdést: -Apuka, miért csomagoltátok be a
könyvemet?
A másik unokaöcssöt, nyiladozó értelmű, mindent nem csak tudó, de máris jobban tudó kiskamaszt
szép kiállítású, vaskos könyvvel lepték meg az angyalkák, „ A világ száz legpettyesebb labdája” típusú sorozatból. (A cím merőben a
fantázia szülötte, épp így lehetne „ A világ száz legzöldebb uborkája”, ”A világ
száz legkövérebb emlőse”, ”A világ száz legtaréjozottabb hulláma”, ”A világ
száz legfoltosabb farmerja”, stb.)
A gyerek örült. Az első könyvnek. A másodiknak már kevésbé. Jó
úttörő - pardon, jó cserkész - ott segít, ahol tud, megvesszük magunknak a
második könyvet. Úgyis nagyon rám fér már, hogy tudjam, mi mostanság a világ
száz leg… izé, legizébb hogyishivjákja.
Ám a Véletlen előhúzta adu ászát: a gyerek jó tanulmányi eredményeiért még
egyszer megkapta „A világ száz…”(tetszés
szerint behelyettesitendő) c. ismeretterjesztő kiadványt. És igy már megint
kettő van neki, szegénynek, de többet már nem veszünk tőle, mert nehéz eladni.
Inkább izgatottan várom a következő karácsonyt. Addigra meg is írhatnám „A
világ száz legviccesebb karácsonyi ajándéka” c. halhatatlan kasszasikert, eképpen
járulva hozzá az emberiség egyetemes kultúrájához. A szerencsétlen gyerekeknek meg, akik a rohanó
világban élő szülők lyukas emlékezetére vannak utalva, csak egyet
tanácsolhatok: írjatok a Jézuskának. Az a legbiztosabb.
