Az
Úr a nyolcadik napon körülnézett, és emígyen szóla:
- Na,
ez megvolna. De mégis... mintha valami hiányozna...
- Na de Uram-Teremtőm - zengte az
angyalok kara. – Hisz a tökéletes Gépezet forog, s a kéklő Föld olajozottan
gördülend pályáján! A Mű elkészült, az Alkotó megpihen, nem így fogja-e ezt
megírni egyszer egy jeles magyar költő jó sok év múlva, ahogy azt elárultad
volt tegnap minékünk a jól sikerült záróbulin?
- De - bólintott komoran az Úr, mert
nem szerette a szószaporítást. – De akkor is hiányzik valami. És ne
feleseljetek velem, mert néhányótokat a pokolra taszítom.
Azzal elővette a szemüvegét - ez idő
tájt ez volt az egyetlen szemüveg az egész világegyetemben, ezért meglehetősen
értékesnek számított - és egy hosszú pergamentekercset előszedve, fenségesen
hümmögött magában:
- Hm, hm. Hmmm... akantuszlevél,
bíborrózsa, csermely megvan... darvinizmus, elemi részek oké... felhők,
galócák, hínár... ez is stimmt... hm...
Egy milli-mikromásodperc trilliomod
része után, mialatt végigfutotta a kvadrillió- gigamiriád- hetvenkettő tételt
tartalmazó listát, ingerülten levette a szemüvegét és bedugta két bárányfelhő
közé, hogy meg ne karcolódjon.
- Valami akkor is hiányzik, a fene
egye meg...
- Mi az a fene, ó, Uram?- érdeklődött
kíváncsian az angyalok fennkölt kórusa.
- Semmi közötök hozzá - mérgelődött
az Úr. – Nézze meg az Isten... De valami hiányzik... nézzük csak meg még
egyszer a „C” betűnél... cica, csacsi, csukoládé, csupor, csecsebecse...- Megvan!
- pattintott. az ujjával.
Villám cikázott, füst szállt, néhány kisbolygó kilendült
pályájáról.
- Pardon - mondta az Úr és fél
szempillantás alatt visszaigazított mindent. –Mondtam én, hogy valami hiányzik!
Még arra is emlékeztem, hogy a „C” betűnél!
- És mi légyen az, ó, Urunk? -
kérdezte az angyalok kara kissé régies stílusban, de kissé félénken, mert
világosan látszott, hogy az Úr ma kissé paprikás hangulatban van.
- A csecsemősírás! - kiáltotta az Úr
és legott munkához látott.
Vette egy vijjogó gyári sziréna hangjának
legidegesítőbb részét, hozzátette az ablaküvegen lassan végighúzott nedves,
vékony fémvilla csikorgását, majd némi fogorvosi fúró - visítást (a felsőbb
regiszterekből). Tett az elegybe egy kevés tempós fogcsikorgatást, meg
valamicskét egy olyan macska nyávogásából, amelynek épp most lépett a farkára
egy igen súlyos, bakancsos ember. Majd az egészet nyakonöntötte egy épp kisikló
hosszú gyorsvonat halálos féknyivításával, valamint néhány elevenen megnyúzott
mártír kétségbeesett jajszavával. (E dolgok nagy része ekkor még nem is volt a
világon, de ez az Úrnak csöppnyi problémát sem okozott- hisz, amint az
köztudott, mindenható volt).
- Na - mondta az Úr újfent. – Ezt
most megkapjátok, nyavalyások. És így legalább visszavágok valamelyest a Tudás
Fájáért. Az eredendő bűnt úgyis mindig kevesellettem.
Az angyalok kara nagy nehezen
lenyelte a kérdést, mert világosan látszott, hogy az Úrral ma nem lehet
kukoricázni. „Isten tudja”- gondolták és ennyiben maradtak.
Nos, azóta, kedves szülőtársaim,
mindannyian átestünk már az első igazi
gyermeksírás keserves tűzkeresztségén. Nem, nem az a kis nyávogás-nyammogás,
fel- felvisítás ez, melynek hallatán a friss anyuka-apuka még magabiztosan
mosolyog, ilyeneket gondolva: „Hű, de milyen belevaló szülő vagyok én! Mindenki
meséli, hogy felvette a gyereket ilyenkor és hogy ezt később ezerszer és
milliószor megbánta! És hogy ezután kőkeményen mindenkinek azt tanácsolják: ezt
ne, soha, akármilyen keservesen sír a szentem!
Nem, kedves újsütetű anyuka/ apuka.
Ez még nem az!
Ez a kis nyivákolás még csak
olyasmi, mint az első gyöngécske légfuvallat a fél országot romba döntő tájfun
előtt. Olyan csak, mint egy gyönge pohárcsilingelés a vitrinben, amelyet később
a Richter- skála szerinti 8,5- es erősségű földrengés követ, amely romba
döntötte San Franciscót. Csak annyi, mint Hitchkok „Madarak”- jában egy ágon
ücsörgő ártatlan madárka egy pad fölött, melyen egy pasi üldögél, mit sem
sejtve, hogy ő egy horrorfilm főszereplője.
És aztán úgy igazából rázendít a
szentem. Teljes hangerővel, céklaszínűre vörösödve, beleizzadva. Az a kicsi
drága kék (barna, zöld, fekete, stb.) szeme szorosan - nagy valószínűséggel
teljesen légmentesen - lezárva, miközben pici, törékeny végtagocskái eszelős
rángatózó mozgást végeznek! Mely rángatózás tudomány által eleddig ismeretlen
rezgések avagy sugárzás formájában rohamosan átterjed a nemrég még oly
magabiztosan mosolygó anyuka/ apuka idegrendszerére, ami nemsokára garantáltan
romokban hever!
És hang, az a hang! Nem is, hogy hang, de inkább Hang, nagy
betűvel, esetleg csupa nagybetűvel - hát ez aztán HANG a javából. Egy idő után
legszívesebben... de nem, azt nem. Nem verünk gyereket, noha az ős késztetés
zsigereinkben delej gyanánt kereng. Kis ideig még könnyed, ámde némileg
görcsössé vált mosollyal tartjuk magunkat - ember vagyok, humánum a lényegem és
hát úgyse bírja sokáig, az nem létezik! Tévedés, tévedés, átkozott tévedés, mit
milliók cáfolnak meg!
Pontosan addig bírja szemünk fénye, míg végül a kedves szülő
- nem sokkal azelőtt, hogy lendületesen átharapná a közfalat - fürge léptekkel,
melyekkel bűntudatát óhajtja sikertelenül leplezni, a kiságyhoz siet - és
felveszi.
Fel, a fenébe is! Véghezviszi azt, amitől minden ismerős, rokon, barát,
családtag, korra, nemre, rangra és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül
nyomatékosan óvta! Amiről ugyebár mi is sziklaszilárdan meg voltunk ám
győződve, hogy mi aztán nem. Mi aztán végképp nem, soha, soha, ha kisírja azt a
két szép kék (barna, zöld, fekete, stb.)szemét- hát mi akkor se. Hisz így
erősödik a tüdeje! Márpedig ki az a tökkelütött hülye, aki nem erős tüdejű
gyereket akar, mi?
S a fönt említett nagy létszámú ismeretségi kör egy
emberként dől hátra undorító elégedettséggel, plusz egy még undorítóbb „Na ugye
megmondtam!”-mal, mert most már világos mindenkinek, hogy te sem vagy ám
különb, faszikám, akárhogy vergődtél. Közénk tartozol immár, slussz!
Mindezt csak tetézi, hogy midőn forrongó bensővel, ámde
kifelé még mindig jéghideg nyugalmat mímelve ölünkbe kapjuk nyilvánvalóan
szenvedő kisdedünket, tanúi lehetünk a csodának: drága szemecskék egy pillanat
alatt fölszáradnak, az előbb még mogyorónyi - de lehet, hogy nagyobb -
könnycseppek áradata egy csapásra megszakad. Sőt, az esetek nem csekély
százalékában azt a csodálatos természeti tüneményt észleljük, hogy az egész
bömbölő- akció mákszemnyi nedvesség nélkül zajlott le. Hát erre vajon ki
tanította? A gének vajh mely ördögi
játéka ez? A következő másodpercben szerettünk - úgyis, mint szemünk fénye, a
gyermek - mélyen szemünkbe néz és pici ajkán pajkos mosollyal
jelentőségteljesen emígyen szól:
- Hö.
Hö? Szóval ennyi az egész, hogy hö? Egyáltalán, mi az a hö?
Ó, te kis... kis... haszontalan! Majd adok én neked olyan höt, hogy... Na várj
csak, legközelebb... legközelebb aztán megmutatjuk, ki az úr a háznál! (Hogyne,
persze, természetesen.)
Az Úr lenéz és szelíden, némileg talán már kissé
sajnálkozva is megcsóválta a fejét: -Ej, ej... mondtam, hogy csak azt a fát...
egyedül azt hagyjátok békén...
