Viszem
az öreget, Kapostól délre. Át a Latorca-hídon, a büfé mellett, ahol egykoron
kommunista funkcionáriusok itták magukat holtrészegre. És ahol most ugyanezt
teszik vállalkozók és/vagy maffiózók. Árad a folyó, jönnek a nagy tavaszi vizek
a Kárpátokból. Talán halat is hoznak, de lehet, hogy csak nehézolajat.
Elhínárosodott holtág, vízbefordult,
reves-mohos fűzfa törzsek. Fekete a víz, a fák, a bokrok. Az idén későn jön a
tavasz. A beharangozott jégkorszak első lehellete?
- Itt fürödtünk - szólal meg,
göcsörtös, meggörbült faág-ujjával a fekete vízre bökve.
Kicsivel arrébb:
- Itt meg vót az erdő…
- Itt?
- Itt!
Itt, ahol most satnya búzavetés
hullámzik a gyilkosan száraz, hideg tavaszi szélben. A búza azért satnya, mert
hogy nem is csak erdő, de ráadásul mocsárerdő állt itten. Jobb termés soha nem
is termett itt, mert nem is teremhet.
Most meg a disznóhizlaldáról mesél.
Mekkora volt, meg hogy a disznók is mekkorák voltak. Régebben, úgy tűnik,
minden szebb volt és nagyobb volt. A disznók, akár az elefánt. A disznóhizlalda
most leginkább romos várkastélyra hasonlít, ahol denevérek röpködnek kísértetiesen
sikongatva, éjfélkor meg a leölt óriásdisznók szellemei keringenek csapatostul
a leomlott falak felett.
- Akkor még makkoltatták a disznókat
- réved el abban a távoli, ködös messzeségben, ahol minden szebb és jobb volt.
- A
barátok, a szerzetesek küldték ide, makkoltatni a disznókat. A prerom… premontreiek. Azok gazdagok vótak.
- Most is azok.
- Most is - egyezik bele. - Még
halastavuk is volt… disznókondájuk, erdejük. Amúgy meg szegénységet hirdettek.
- Hát, amúgy igen.
- Olyan kövérek voltak.
- A disznók?
- A papok… meg hát a disznók is.
Makkon híztak, olyan fínom szalonnájuk vót… (Így mondja:„fínom”). – Másfajta
vót… elhíztak makkon, oszt ősszel csak behajtották űköt. Másfajta vót az a
disznó… de az ember is.
A göcsörtös faág-ujj ismét kibök az
ablakon:
- Itt meg kását akartak.
- Kását?
- Rizsát, no. A kommunisták.
Elárasztották az egész rétet.
- És volt rizs?
- Vót egy fenét, a marháknak. De jól lehetett halászni.
Kimereng az ablakon. Magas, csupa ín
és csont, kemény derekú, karvalyorrú vénember. Java éveit háborúban meg
hadifogságban töltötte. Arca barna és repedezett, mint ódon, ezerszer
bútorpasztázott, kényelmes régi karosszékek karfája. Ahová megyünk, ott még
három nyugdíjas vár. Be nem áll a szájuk. Oly ritkán jön valaki, aki
meghallgatja őket. Oly ritkán jön bárki. Egymás szavába vágnak és letorkolják a
másikat. És csak mondják és mondják. Közben azért pazar házikolbásszal,
dinnyével, igazi írósvajjal kínálgatnak. Egyik görbebottal jár. A másik már
csak ül. (De azért beszél.) A harmadik éppen agyvérzés után, de azért fóliázik.
- Felállni nem tudok magam, meg leülni.
De ülve eldógozok.
- Akkor jó!
-
Csak a vérnyomás, az ne ugrálna. Kapok olyan… izé, Jani, mongyad mán… káliom
meg átriom… olyan kis ződeket… maga nem kap olyant, Miklós bátyja?
Miklós bátyja nem ilyet kap. Zöldet,
de nem gömbölyűt, hanem oválisat, kis bevágással a közepén. Semmiképpen nem
ugyanaz.
- Én is szedtem olyant… - legyint
lekicsinyellve az agyvérzéses. – Nemigen mondhatnám, hogy használt. Mert a
szervezetben vannak a sejtek, amik úgy működnek, hogy…
És elmondja. Nem is olyan rossz. Egy
agyvérzésestől meg különösen szép teljesítmény.
- Maga tud rácsot hegeszteni?
- Hogyne tudnék. Meg is mérem
mindjárt.
- A cigánycseléd szőlőéréskor csapatostul
ugrál át a kerítésen. Disznót mán rég nem lehet tartani. Aprójószágot, hát hol.
- Kutya?
- Kimérgezik. Meg a cigány meg is
tudja a kutyát bolondítani.
Javaslatok a cigányprobléma
megoldására. Lehetséges megoldásként felmerül egy sziget, de legalábbis külön
ország. Valahol jó messze.
Valahol, de nem Európában.
- Mama, hagyja már a hülyeségeit.
- Te, Miklós, él még a Bandi
fia?
- Dehogy él, dehogy él… meggyulladt
benne a pájinka, elvitte az ördög. Jól halálba itta magát, meg az anyját is.
- Verte?
- Verte is, rugdosta is. De amúgy jó
ember vót, azt mondják. Csak ha ivott.
- Oszt annak az unokatestvérje, a
Béla, él-e még?
- Dehogy él, meghalt mán hetedik
esztendeje.
Lassan kiderül, hogy jóformán senki
se él az egykorú rokonságból, az egész baráti körből, az egész nemzedékből. A
két legöregebb együtt majd kétszáz éves. De lehet, hogy lesznek is annyik.
Szívósak ezek.
- Akkor a Béla is meghalt?
- Bizony, az is. Karácsonytól
harminc temetés volt a faluban, nem csak öregek. Még csak két hét múlva lesz
húsvét.
Most mindjárt a háborúról lesz szó.
Na, itt van ni. Úgy néz ki, hogy életüknek volt egy nagyon rövid és igazából
jelentéktelen szakasza, úgyis mint Bevezetés, volt egy hosszabb, de ugyanolyan
kevéssé fontos a háború után, úgyis mint Befejezés, melynek során mondjuk
családot alapítottak és gyermeket nemzettek, bár ezek a dolgok ritkán kerülnek
szóba. Csak a Háború. Úgyis, mint Tárgyalás.
- Az az egy dolog van, ami a mai
napig bánt - mondja az öreg, a fiatalabbik öreg.
- Mi?
- Vót egy zsidó barátom, eljárt
hozzánk. Annak azt mondtam egyszer, hogy tik nem is dógoztok, tik csak rajtunk
élősködtök.
- Oszt?
- Oszt fogta magát, hazament, többet
nem is állt velem szóba. Még akkor se, mikor a sikeres
zsidócska Amerikából hazatért.
- Kiment Amerikába?
- Ki, meggazdagodott, mert amúgy
ügyes vót. De többet nem beszélt velem, sose.
- Jugoszláviában a németekkel
vótunk. Micsoda ellátás! Kaptunk szivart, bort. Kövér húsokat. Aztán egy helyre
összeterelték a falu népét, gyereket, asszonyokat. Férfi nem is igen vót, csak
öregek. Sorba, a mező felé, elibük meg a géppuska.
- A németek?
- Dehogy a németek, a magyarok.
- A jugoszlávokat?
- Olyan jugoszláv vót az, mint te.
Gyerekek, asszonyok hanyatlanak a
fűre, magyar géppuskatűztől. Magyarok, magyaroktól. Nagy valami, ezer éve ez
megy.
- Egyszer meg, az árokban, olyan
félig betemetett emberek vótak.
- Hát, halottak…
- Az egyik még rugdalózott.
- Biztosan kirugdalta magát a föld
alól.- mondja ijedten az öregasszony, aki az ilyen férfiasan kemény
szörnyűségeket még mindig nem tudja elfogadni.
Biztos. Biztos nem. Ha meg igen,
lelőtték.
- Egyszer meg, láttam egy kocsist
ülni a páncéltörő ágyú lafettáján. Olyan igen szép kék szeme vót. Mint a
nefelejcs. Mint az ég. De a koponyája tetejit leborotválta egy srapnel.
Elnyeste, mint a beretva. Az agyveleje rezgett, olyan gyengén, pirosan. Az a
két drága szép ló meg csak szétdűlve kétfele az úton.
Az agyvelő rezeg, pirosan,
visszatükrözi a kék égen mendegélő bárányfelhőket. Milyen érdekes volna tudni,
mi volt az utolsó gondolat és hogy ez a gondolat keringhet-e még egy ideig körbe-körbe?
Megjön az unoka, még elég jól beszél
magyarul. A férj, jó fiú, természetesen nem, egy szót se. A dédunokák se,
persze, mire is mennének vele.
- Aztán, Miklós, gyertek máskor is.
- Nehéz kimozdulni…
- Nekem is nehéz… De mán csak ketten
maradtunk.
Kézfogás, inas, bütykös tenyerek.
Meg is ölel. Ódon, avítt illat, mint azoké a régi fóliánsoké a könyvtárban,
amiket már senki nem lapoz, de amiket nem is szabad már kikölcsönözni.
- Itt vót a disznóhizlalda - bök ki
megint az öreg, göcsörtös faág-mutatóujj. Zötyörög a tizenhatéves Skoda.
Kéne egy új kipufogó.
