Kerékpárral Törökországig - XI. fejezet

 

XI. fejezet, melyben…

… a biciklik javítódnak, a halak meg alszanak. Túl az Ezredik kilométeren. Valaki verje meg a pincért! A tiszt úrnak fizetni kell. Esti tévelygés Ruszéban, ahol dúl a szerelem. Teli van a hócipőnk.

           

            A másnapi program délig adott: bicikliszerelés, könyékig olajosan. Mellesleg kiderül, hogy tegnap fordítva raktuk be az egyik küllőt, hoppá. Na, akkor kezdjük elölről. Forrón tűz a nap, viszont megfürödhetünk a folyóban. Kicsit iszapos… de amúgy mennyei érzés. P. horgászni próbál, majd egy idő múlva közli, hogy a halak éppen alszanak, felesleges is próbálkozni. Jó nekik, de nekünk viszont indulni kell. Bekapjuk a maradék kenyeret és indulás.

            Pár kilométer után véget ér a tegnapi Sátán Útja. Panelút döcög a kerekek alatt, hurrá! Ezt se gondoltam volna, hogy valaha örülni lehet egy nyomorult panelútnak. Igaz is, ünnepelhetnénk, túl vagyunk az első ezer kilométeren. A legcsodálatosabb ajándék: szélcsend van. Ez, hogy lehet? Giorgiuba érve - ahová mindenki küldött - a kompkikötő felé fordulunk, de mint a katonák elmagyarázzák, a kompra kerékpárokat nem vehetnek föl. Még ha nem lenne itt a parancsnokuk… Hogy ezt a parancsnokot is épp most eszi ide a fene…

            Utolsó lejeinket estebédre költjük és az ünneplésre való tekintettel halat eszünk, amihez főtt kukoricadarát adnak. Azaz puliszkát. Amit otthon természetesen ”zsámiskának” hívnak. Hozzá porceláncsészében fokhagymás-hagymás lé. Ez utóbbit találomra a darára locsoljuk, így egész érdekes íze lesz.  

            A másik hivatalos határátkelőhely a városban van, meg is leljük hamarosan. Egy árva fillérünk sincs, sem lejben, sem bolgár levában, ezért T.- vel próbaképpen beváltunk tíz dollárt. Természetesen feketén, mert így biztosan jobban járunk. Otthon legalábbis így van… A határ túloldalán derül ki, hogy irgalmatlanul átvertek minket. A pincér, aki váltott, a sorompó előtti kisvendéglőben dolgozik, (mindjárt balra), magas, sötét hajú és becsületes arcú. Ha valaki arra jár és jó erőben érzi magát, verje meg.

            Némi szokásos, értelmetlen közép-európai határ előtti várakozás után fölemelkedik a sorompó. A „magyar” szóra a vámos hölgy észrevehetően elhúzza a száját, de aztán megkönyörül rajtunk.

            Puska? Pistol? Teszi fel a klasszikus kérdést, amit a vámosok nyilván valami nemzetközi tanfolyamon sajátítanak el. Aztán megkapjuk a pecséteket és áthessegetnek minket Bulgáriába, ne rontsuk már itt a levegőt. Azazhogy Bulgária, az még a híd másik oldalán van. Katonatiszt fékezi le lelkes robogásunkat a híd elején, megvizsgálja útlevelünket és sajnálkozva közli, hogy kerékpárral csak úgy mehetünk át a hídon, ha fölrakjuk egy teherautóra. Hat óra után ez a szabály - hét óra van - meg amúgy is jegyet kellett volna váltani, de ez ma már nem lehetséges. Némi tanácstalan töprengés után lassan derengeni kezd még nekünk, ártatlanka turistáknak is, hogy itt fizetés nélkül át nem megyünk, ha maga Jehova szólna ki egy égő csipkebokorból, akkor se. A katonatiszt kerek perec harminc dollárt kér.

            A túloldalon Rusze fehér házai világítanak az alkonyi fényben. Bulgária…két-három nap alatt leérhetünk a tengerhez. Pihenni kell a rettenetes román utak után, rendbe rakni a járgányokat, kigondolni, hogyan rakjuk át a teher egy részét a kormányra, mert így tönkre mennek a hátsó kerekek. Oroszul alkudozunk – sikertelenül -, fizetünk. A tiszt kegyesen int és udvariasan jó utat kíván. Még integet is, a nyomorult. Újabb kis ízelítőt kaptunk a bolgár korrupcióból, a pincér pénzváltása után. (Később megtudtuk, hogy a hídon fizetés nélkül senki nem megy át, minden járműnek fix tarifája van. Fejenként tíz dollár - még örüljünk).

            Beevickélünk a városba és az első élelmiszerboltban megkezdjük ismerkedésünket a bolgár kenőmájassal. Mert kenőmájas, az minden KGST országban volt, van és lesz, amíg csak a világ világ. Kellemes meglepetés, hogy az árak a hazaiakhoz képest alacsonyabbak.

            Esteledik, mire a város kivilágított központjába érünk. Népes sétálóutcák, nagyvárosias éjszakai élet. Zene szól, az emberek vidáman fecsegnek, az éretlen ifjúság a görkorcsolyának nevezett ördögi találmányon száguldozik. Esetleg mi is sétálgathatnánk itt mondjuk tiszta ruhában, egy hűvös zuhany után, beülni valahová egy harmatos korsó sörre és (legalább) bámészkodni a csinos lányok után… Apage satanas! Kilenc óra és még nincs szállásunk. Idegen nagyvárosba, pláne idegen országba sosem szabad éjszaka érkezni. Egyáltalán éjszaka érkezni bárhová biciklivel és sátorral, hát az egy nagyon kellemetlen dolog. Fölmerül néhány lehetőség, mondjuk egy elhagyott park, ilyesmi. De a parkok itt egyáltalán nem elhagyottak. Május van, huszonnyolc fok még este is, szédítően illatoznak a jázminok és mindenütt jól láthatóan és hallhatóan dúl a szerelem.

            Egy vendéglőnél határozottan Szófia felé irányítanak minket, egy kilométeren belül lennie kell egy olcsó turistaszállónak. Ebben egy darabig erősen hiszünk is, de csak egy éjszakai lokál lesz belőle. A pincér visszairányít bennünket a városközpontba, egy taxis megint máshová. Végül egy kedves, öreg, részeg biciklis személyesen kalauzol el a hotelhoz. Aranyszínű korlát, süppedő vörös szőnyeg, pálmafák az előcsarnokban. Hát, ez nem a mi kategóriánk.

 Talán a Duna parton? Ott még fürödhetnénk is. Hamarosan olyan utcák közé keveredünk, ahol az emberek gyorsan sietnek hazafelé és mikor meglátnak, sietősen átmennek a másik oldalra. Csak a hold világít. Ruszéban csak a városközpont fényes, a környező utcákon semmilyen közvilágítás nincs.

Homloklámpával a fejünkön tévelygünk a városban, P. hátul bekapcsolta a villogó piros jelzőt, amivel elég nagy feltűnést keltünk. Egy idő után teli lesz a hócipőnk és a város határában, teljes sötétségben egy mellékútra fordulunk. Lombos fák, bokrok, kis fenyőerdő - parkfélének tűnik, legalábbis, amennyi látszik belőle ebben a töksötétben. Rövid habozás után felverjük a sátrakat is, bár a társaság egy részének határozottan kedve lenne csak úgy „natúr” aludni, hálózsákban.

Közben jobbra-balra leselkedünk, mert Romániában sokat meséltek ám nekünk a véreskezű bolgárokról. (Igaz, a magyar oldalon ugyanezt állították a románokról.) Forgolódunk a sátorban, álmatlanul és éberen figyelve a kinti zajokat. Mikor kanyarodik le egy nagy fekete terepjáró a főútról, tömve gyilkos hajlamú bolgár martalócokkal…de aztán a fáradtság mindenkit álomba húz.

 

Kerékpárral Törökországig - X. fejezet

 

X. fejezet, melyben…

… a kedves olvasó tudomást szerezhet a csacsik némely jellemvonásáról. Stoptábla a szekereken. Villáskulcs sehol sem kapható. A Sátán útja. Egy kerékpár megbetegszik. Mindenki Giorguba küld. Vacsora a sötétben.

 

            Borzongatóan hűvös a reggel. A kelő nap áttűz az öreg tölgyfák susogó lombjain és aranyrácsokat terít a földre, mi meg fázósan gubbasztunk zöld mackómelegítőinkben a zümmögő benzinforraló körül, amely már megint nem úgy viselkedik, ahogy egy jól nevelt benzinforralóhoz illik. Hosszas rázás után gyullad csak be - nagy nehezen. Így aztán végül teát is ihatunk a konzervhez, amit „Lunch meat” felirat ékesít. Íz szempontjából teljesen semleges, viszont legalább kenhető. Sok sóval, borssal és pirospaprikával kiváló eledel, különösen, ha valaki éhes. Csomagolás közben öreg bácsi érkezik lovával és tehénkéjével, legeltetni. Barátságos kézfogással üdvözöl és folyékony románsággal érdeklődik, de persze gond nélkül elmagyarázzuk, honnan jöttünk, hová megyünk stb. Hosszasan, két kézzel megrázva kezünket búcsúzik, mi meg viszontlátást, vagyis „La revedere!” - t intünk.

            Erős keleti szél fúj, de amúgy forrón tűz a nap. Egyre több szamárfogattal találkozunk, a kávészínű bundás állatok patácskáikat szaporán kopogtatva filozofikus nyugalommal vonszolják jókora terheiket a szürke aszfalton. Egy - egy közülük néha megpróbálja a saját útját járni és úgy dönt, hogy sokkal kellemesebb a virágos árokparton legelészni, mint húzni azt a hülye nehéz terhet. Egyszerűen letér az útról, megáll az árokparton, nagy lelkinyugalommal lóbálja azt az óriási füleit és egy tapodtat sem megy tovább. Egy valódi csökönyös szamár! Gazdája egy ideig nagyokat ordít a bakról, aztán tempósan leszáll és teljes erejéből csépelni kezdi a makacs állatot. Nem nagyon látni, hogy a csacsit különösebben megviselné a dolog, nem kap idegösszeomlást és nem roskad zokogva az aszfaltra kegyelemért könyörögve. Ehelyett legfeljebb a fülét billegteti meg az oldala rándul meg olykor a sűrű ostorzuhogás közepette.

            A fogatokon rendszám is található, igazi, mint az autókon. Először azt hittük, ez itt természetes dolog, kapnak hivatalos rendszámot, akár az autók, így aztán jól meg lehet őket büntetni, ha mondjuk túllépik a maximális megengedett sebességet és százhússzal száguldanak végig a városon. Közelebbről nézve kiderül, hogy a rendszámok némelyike német, sőt magyar, bár ez utóbbi eléggé ritka. A „menőbb” szekeresek krómozott keréktárcsát, elakadást jelző háromszöget és egyéb jelzőtáblákat is szívesen szögeznek járművükre.

            Egyre szaporodnak az ekhós szekerek is. Ponyva helyett - ma már, az atomkorszakban - műanyag fólia, esetleg rozsdás pléhlemez, hátulra meg kerítésdrót dukál, de ekhós szekér ez akkor is. A ponyva alól égőszemű, ezerszínű rongyokba öltözött cigánylányok kandikálnak ki vihorászva. Az első szekér mellett a „főnök” lépked, széles karimájú, fekete kalapban, vakítóan fehér ingben, fekete nadrágban és fényes fekete csizmában, az első lovat kötőféken vezetve.

            Rosioli előtt csalódottan vesszük tudomásul, hogy a térkép által jelzett jókora patakból csupán pár iszapos pocsolya maradt. Igaz is, mire az a sok mosakodás… A huszadik századi túlcivilizált homo sapiens degenerált szokása, folyton áztatni magát…

            A városban felkeresünk néhány bankot, de VISA-kártyánkat sehol sem fogadják el. Mellesleg nemzetközinek mondott telefonkártyánkat sem sikerül használni, amellyel hazai számlára hívhat a szegény külföldön kódorgó magyar turista. De viszont van franciakulcsunk! Gyönyörűen csillog és másfél kiló. T. lovagiasan magára vállalja a cipelést, egyelőre fölcsatolja a hátizsákra kívülről, hadd irigykedjen mindenki.

            Alexandria után ebédelünk, egy idő után ismét meleg ételt. Természetesen van „Ciorba de burta”, savanyú pacal, amit a lehető leghatározottabban visszautasítunk. Leves, kis darab sertéshússal, rengeteg petrezselyemzölddel. A helyi szokásoknak megfelelően ez is savanyú, de legalább jó sűrű. A rostonsült igazi angolos, nem csak hogy félig nyers, de éppen, hogy nem mozog. Szimbolikus mennyiségű burgonyát tálalnak mellé, ezért kénytelenek vagyunk sürgősen elfogyasztani két kosárka zsemlét, majd még kettőt, a pincérnő nem kis csodálkozására. Alexandria után eltévedünk és valami borzalmas úton - vagy min - haladunk tovább. Ezt biztos nem a rómaiak építették, hanem maga az ördög és a jóisten csak azért hagyta meg, hogy az emberek lássák, milyen is lenne a Sátán hatalma a földön. Méghogy út. Kisebb- nagyobb - de inkább nagyobb gödrök halmaza, olyan sűrűn egymás mellett, hogy kikerülni sem lehet. Járgányaink nagyokat zökkennek és huppannak, hátul a majd negyven kiló cuccal plusz velünk.

            Későre jár, táborozni illene már ilyenkor. Szerencsétlenségünkre néhány falu egybeépült és a húsz kilométerrel előbb elkezdődött településnek sehogy sem akar vége szakadni. Amerre elhaladunk, mindenütt gyerekek visonganak, felnőttek füttyöngetnek és kurjongatnak, mezítlábas purdék serege szalad utánunk. Sokan cigarettát kérnek, csak úgy menetközben. Az itteni románok segítőkészek: a kereszteződésekben, látva tanácstalanságunkat, még az autósok is megállnak és a kocsiból kiszállva mutatják: - Erre, erre, Giorgiu, Bulgária felé.

            Hát persze, hová is menne innen egy külföldi, mint Bulgária felé.

            Egy lejtő tövében, de még mindig ebben az istentelen hosszú faluban aztán végképp megállunk. A hátsó kerék küllői szétugrottak, lötyög mind, akár puszta kézzel is lehet csavargatni. Ezzel tovább nem mehetünk. A kerékpár sürgős operációra szorul… Út mentén pad, pléhasztal, na, itt éppen jó lesz. Hamarosan kiderül, hogy szerszámkészletünk távolról sem tökéletes. Ide azt a szép nagy franciakulcsot… Egyórás bütykölés után azért csak sikerül egy rögtönzött javítást elvégezni. Az ember borzasztó találékony tud lenni, ha a szükség ráviszi!

            Poros mezei úton a Vedea folyó felé toljuk megviselt járgányainkat. Kapás parasztok dolgoznak még mindig a földeken, egyikük munkáját befejezve az úton közeleg.

            - Bulgária felé? Giorgiun át? -  kérdi derűsen és mindenáron vissza akar téríteni minket a főútra, mert nem jó irányba megyünk Giorgiu felé… Ha engem valaki még egyszer Giorgiuba küld…

            A folyóparton elektromos szivattyú brummog, lejjebb emelőhálós halászok szűrik a vizet. A föld cserepes és kőkemény, mély repedések szabdalják keresztül - kasul. Sátort verünk a sötétben, eszünk valamit lámpafény mellett, s közben nagyokat röhögünk egymáson meg magunkon is. Éjszaka népes birkanyáj halad el mellettünk, látni a pásztor sötét sziluettjét, ahogy itt-ott megállva, botjára támaszkodva halad a nyáj mögött.

Kerékpárral Törökországig - IX. fejezet

 

IX.fejezet, melyben…

...fűszálzene, kolomp és galagonyaillat is található. Egy reggel, mikor érdemes elindulni. Egy igazi tyúkhúsleves. Találkozás egy stricivel. A füstös Craiova és egy kisebb baleset. A kikapcsolhatatlan vekkermadár. Tábor az ősöreg tölgyfásban.

             A reggel tiszta, csöndes és galagonyaillatú. Minden fűszálon apró gyöngyszem, sűrű harmat pergett az éjszaka. A folyó csillogva örvénylik a kavicsos partok között, egy kuvik túláradó örömében számtalan boldog hátralévő évet jósol mindenkinek, meg se kell kérdezni. A falu felől álmos reggeli veszekedés lármája hallatszik, majd kolompszó és nemsokára megjelennek az első tehenek. Vézna öregasszony nagy görbe bottal ügyel, nehogy tilosba tévedjenek, aztán látva, hogy a tehenek készek betartani a rájuk rótt regulát, letép egy szál füvet és szomorú román dallamot játszik a galagonyaillat közé. Néhány másik tehenet kalapos suhanc terelget megszokott legelőjükre, aztán ő is megkeresi a legislegmegfelelőbb helyet, ahonnan a legislegjobban lehet félkönyéken heverészve belebámulni a nagyvilágba, hallgatva a vézna román parasztasszony szomorú fűszál-zenéjét és nézni, ahogy a pisztrángok felugorva apró köröket vernek a víz színére. Ilyen reggeleken érdemes elindulni, összecsomagolni a sátrat és felmálházni a drótszamarakat, mert az út kéjesen terül az utazó lába alá (pardon: kereke alá) és a ködös látóhatár mögött új, ismeretlen tájak és idegen emberek várnak.

            Végigzötykölődünk a május-szagú, kecske és birkabogyóval pettyegetett mezei utakon, a pásztor előzékenyen félretereli tarkabarka nyáját, hogy elférjünk mi is. Ez a kis rőt gida is milyen aranyos… hát még nyársra húzva…

            Mire kiérünk a főútra, feltámad a menetrend szerinti tíz harmincas szél és aztán változatlan hevességgel fúj egész nap, a megszokott irányból - szembe. Craiovaig megpróbáljuk elviselni a Dáciák idegtépő dudáit. Mindenki tülköl, akár egy csorda megkergült vadelefánt.

            Lassan kisimul a táj, elmaradnak a zord zöld hegyek. A város előtt ebédelünk. Melósok javítják éppen a szálloda tetejét, de most éppen ebédszünetet tartanak kifeszített barna sátorponyva alatt. A felszolgáló mellettünk viszi el az ízes tyúkhúslevest hatalmas porcelántálban, nagy darab combokkal meg mellekkel (mármint a levesben), így aztán egy percig sem kérdéses, mi iránt érdeklődünk. Az étlapon ugyan nem szerepel - mármint a leves - de alighanem maradt valami a melósok ebédjéből, így rövid megbeszélés után mi is kapunk. Ebben ugyan már csak pár darab húsfoszlány úszkál, de végre valódi tyúkleves, nem az örökös savanyú ciorba de burta, a pacal. (Azért messze nem olyan, amilyet anyánk főz vasárnap otthon, ugye…)   

            A szomszéd asztaltól világos foglakozású pasas két vihogó nővel érdeklődik. Honnan jöttünk, hová megyünk. Esetleg cseindzs mani?

            Nem cseindzs semmi. Hol vagyunk mi attól. A két nő vihog és röhincsél, akárha fizetést kapnának érte. (Kapnak is.) A csávó: napbarnított, bronzos bőr, hátranyalt, olajosan hullámos fekete haj, lezser, virágmintás selyeming plusz sellyemnyakkendő plusz vastag aranylánc kereszttel. Ujjakon számos nehéz pecsétgyűrű, ezeket nyilván kiterjedt levelezés lebonyolításakor használja. Galambszínű nadrág - élre vasalva, jó nagy telefon és makkoscipő. Na, ilyet is láttunk, mehetünk tovább.

            Craiova előtt fekete, füstölgő olajkutak erdeje, a város előtt csúnya ipartelepek, lárma, bűz és nagyvárosi forgalom. Nem látni a craiovai bányászokat, akik szent hevületükben vascsövekkel verték szét a marosvásárhelyi tüntetőket. Aha, talán mégis van itt egy, valami hasonló fajtához tartozó: az egyik vagon tetejéről munkás külsejű pasas rázza felénk az öklét és szitkozódik, sőt, mintha le is akarna mászni. Nem érdekes, ez az aktus részéről csak merőben szimbolikus lehet: mire azzal a nagy hasával lekecmereg, mi kényelmesen megnézhetjük a várost és közben leülhetünk egy fagyira is. Azért érdekelne, hogy konkrétan mi váltotta ki benne ezt az értelmetlen dühöt. Vadonatúj felszerelésünk, melyről rögtön lerí, hogy Nyugatról jöttünk?  Vagy egyszerűen csak a munkásosztály ősi gyűlölete mindenki iránt, aki napközben nem koszos overallban kénytelen melózni? Hogyan magyarázzuk meg az embereknek egy csillogó amerikai Heavy Tools kerékpáron ülve, vadonatúj Riff-Raff és Vaude-Lynx cuccokba öltözve, hogy otthon mi sem vagyunk gazdagabbak náluk?

            Ja, nem? A pasasnak lehet, hogy csak jó a szeme. Megfeledkeztünk a két apró magyar zászlócskáról P.&T. hátizsákján, de Sasszem törzsfőnök kiszúrta. Ennek is szólhatott ez a rögtönzött epilepsziás műroham.

            Már a város határán belül egy jókora gödröt nem sikerül kikerülni. Valami zökken, valami csattan, pattan és puffan. Az egyik oldaltáskát az aszfalton vonszolva állok meg. Az az átkozott rögzítőhorog, amelyről sosem tudtuk pontosan, mire való és amit minden este le akartam vágni. A kerékben nyolcas, egy küllő elszállt. Sajnos kiderül, hogy pont ilyen kulcsunk nincs. Sok van, de pont ilyen, az nincs.  Alkalomadtán be kell szerezni egyet. A hátsó féket kiiktatva tudunk tovább haladni. Nagy kedvünk nincs keresztülvágni a hatalmas, olajfüstös- szénporos iparvároson. Néhány reménytelen tájékozódási kísérlet után ifjú szerelmespár igazít útba minket, csiszolt angolsággal. (Kézen fogva haladtak és folyton egymás szemébe néztek. Ez az, nem?) Rengeteg piros lámpa és rettenetes macskaköves útszakaszok után végre kifelé tartunk a városból.

 Craiovától tizenöt kilométerre táborozunk, aljnövényzettel sűrűn benőtt tölgyfaerdőben. Itt aztán végképp nem kell attól tartani, hogy valaki megzavar minket: a szarvas is eltűnődne, hogy nekifusson-e ennek az ősbozótnak. Sajnos, itt már bőven van szúnyog is. Mocskosan, izzadtságtól és napolajtól ragacsosan mászunk be a sátorba. Az erdőben egész éjszaka állatok neszeznek. Például egy fura hangú madár (vagy mi). Pontosan olyan őrjítően szabályos és gépies hangja van, mint egy elektromos vekkernek. Csak sajnos nem lehet kikapcsolni.

            Erős szélre ébredünk és Caracasig inkább csak egymás hátát meg az aszfaltot bámuljuk. Ebben a városban végre találunk képeslapot. (Eddig sehol.) De nem olyan könnyű ám megvásárolni! A postáskisasszony az egész irodáját fölforgatta, míg végre talált egy párat. Valószínűleg mi vagyunk az egyetlen képeslap-vásárlók az utóbbi néhány évben. Hát persze. Caracasból? Képeslapot?

            Újabb nagyszabású keresgélés után bélyeget is kapunk. Na most akkor fizetni, ugyebár. A hölgy vállvonogatva ismétli a román számokat, jelezve, neki azután édesmindegy, akár értjük, akár nem, ő végzi a munkáját, passz, aki nem ismer világnyelveket, minek utazik. Végül nagy nehezen, az összes többi sorban álló lelkes biztatására hajlandónak mutatkozik, hogy leírja az összeget. Papírra, számokkal, tudják. Végre elküldhetjük első képeslapunkat Romániából. Csak ez a nyavalyás bélyeg nem ragad, hiába nyalogatjuk nedvesre. Mit tesz a tapasztalt utazó? Előhúz egy tubus pillanatragasztót. Na, így már megy. Pillanatragasztó, szigszalag és drót nélkül ne menjetek sehova!

A piacon ebédet vásárolunk (kenyér, vaj, szalámi, hagyma. Mire visszatérünk, P.-t körül veszik a romák, akik hevesen érdeklődnek útirányunk, biciklink, ruházatunk és minden egyéb iránt. („Márka? Dollár?”) Lerázzuk őket, aztán irány a Nemzeti Színház. Na, nem mintha az olthatatlan kultúrszomj vezérelne, de az épület előtti téren padok vannak.

Tovább erősödik a keleti szél. Fejünket leszegve küzdjük magunkat előre kora estig és eléggé hosszasan nézelődünk alkalmas táborhely után. Itt, a síkságon már csaknem minden talpalatnyi helyet megművelnek, egy szem erdő nem sok, annyi sem mutatkozik a láthatáron. Végül Rosioli előtt egy poros bekötőút egy öreg tölgyfáshoz vezet. Csalókán közelinek tűnik, de gyakorlatilag pár kilométer lesz belőle. A hatalmas, félig elszáradt ősi tölgyfák vadregényes ligetet alkotnak a rengő zöld búzatenger közepén. Tehenek, szamarak, kecskék legelnek nagy béketűréssel gazdáik álmos felügyelete alatt. Két mesterséges tavacska, itató is van itt, de sajnos egyik sem annyira tiszta, hogy legalább megmártózhassunk benne. Bágyadtan üldögélünk a fűben, mozdulni se nagyon akarózik. Az állatok estefelé, csengő-bongó kolompolással gazdáikkal együtt hazabandukolnak. A pásztorok mind udvariasan köszönnek. Hárman maradtunk az öreg, árnyas tölgyfaligetben. A tiszta levegőben húsz kilométerre is ellátni a sarjadó vetemények felett. Csönd van és nyugalom, csak távolról és csak halkan szüremlik ide a közúti forgalom zaja. Ropog és pattog a tölgyfatuskó tetejére telepített tűz, a nap bíborvörösen és hatalmasan nyugszik le. Ez nálunk sajnos másnapi szelet jelent, de lehet, hogy Romániában nem így van. (Nem egy fenét.) A füvet rövidre és rugalmasra legelték a birkák. Ezen aztán lehet aludni.

Kerékpárral Törökországig - VIII. fejezet

 

VIII. fejezet, melyben…

Megtudhatunk egyet s mást a szél természetéről. Orsovát csak messziről látjuk. Romántudásunk még csiszolásra szorul. Hej, cigányok, cigányok! A tornacipőt lemosni tilos. Martalócos heverészés és sugárhajtású gépek. A pantomimzseni kocsis.

 

Sikerül viszonylag korán felkelni, ami azért nem mindennapi teljesítmény. Még egy gyors bevásárlás, aztán búcsút intünk a büfésnőnek, aki már előtte beinkasszálta a harmincezer lejt. (nem egészen 4,5 dollár itteni árfolyamon, három napért). Ideje elküldeni az első filmtekercseket és tudósításokat. A postán tömeg, segélyre várnak, akárcsak nálunk.

Reggel menetrendszerűen feltámad a szél, mint mindennap, mióta itt vagyunk. Nyolc körül kezd fújni, tízig erősödik, aztán változatlan erősséggel fúj alkonyatig. Akkor elül. Éjszaka teljes a szélcsend, levél se rezdül.

Méregzöld erdőkkel borított hegyláncok között kanyargunk Orsova felé. Ló- és tehénfogatok tűnnek fel hamarosan, a tehenek aprók, egy felnőtt férfi nyakáig, ha érnek. Meglepetészszerűen tárul ki előttünk Orsova csodálatos látképe, úgy, ahogy talán Jókai „Dunai hajósa” láthatta, a tóvá szélesedő Dunával, a távolság hamvas kék ködébe vesző erdős hegyláncokkal. Izzó fehéren tűz a nap, zöldeskéken csillog a víz végig az út mentén. Ilyen helyeken érezni, hogy igen, érdemes izzadni és zötykölődni és feledve fájós fenék és sajgó vállak. Számtalan viadukt íveli át az apró völgyeket, mindegyik külön névvel büszkélkedik. A Dunán lefelé uszályok úsznak lustán és méltóságteljesen, a vendéglők cégtábláján feltűnik a hal. Csak ott nincs, ahol megállunk. Húslevest kérünk és pacalt kapunk, az uborkasaláta helyett savanyú uborka érkezik. Világos, hogy romántudásunk még némi csiszolásra szorul.

A Craiova felé vezető út meredeken fölfelé fordul, aztán vad lendülettel átrobogunk egy aprócska falun. A végén népes cigánytanya. A nagyobbak - nyolc-tíz évesek - futtában cigarettát kunyerálnak, az apróbbak meg visítoznak, mintha nyúznák mindegyiket, az asszonyok meg csak úgy kiabálnak, egyszerre, nehogy már teljes legyen a csend.

Strehaia előtt, medencés kútnál vételezünk vizet. Nyolcéves forma kölyök műanyag flakonnal mindenáron meg akarja mosni a járgányunkat meg a lábbelinket. Ha valami, akkor a víz az, ami egyáltalán nem hiányzik járgányunkról. A sportcipőkről már nem is beszélve… De azért kap egy rágógumit az apró üzletember.

Odébb, az élelmiszerbolt előtt fiatal, terhes cigányasszony kéreget, apró, bogárszemű purdéját kézen fogva. Ő is kap pár kekszet, pár fillért, de kitartóan kunyerál tovább, a szájára, meg a hasára mutogat.  A helyiek szemmel láthatóan szégyellik, kitessékelik a boltból és leszidják, integetnek, hogy figyelembe se vegyük.

Benn, a városban valahol balra kell fordulni. Kell itt lennie valahol egy folyónak… Zörgő lovaskocsit követve vágunk át egy legelőn, rázós földúton, tömzsi galagonyabokrok között. Kicsit gyanús a dolog, de aztán csak megvan a víz. A folyócska sekély és gyors, de nem túl hideg. Fürdésre ideális. Hatalmas nyárfa alatt lesz e napi szállásunk, a törzset talán, ha öt ember érhetné körül. Túloldalt meredeken szakad a part a vízbe, tehenek és kecskék legelésznek békésen bőgve és mekegve. Lejjebb horgász próbálkozik, derékig az örvénylő vízben gázolva, pisztrángozó szereléssel.  Nagyon szép táborhely, szebbet festeni sem lehetne, de nem vagyunk egyedül: a parton fiatal férfi kavicsot lapátol egy lovas szekérre. A ló nyög, nagyokat horkant, a gazdája biztatja, de a vizes sóderrel istenesen megrakott szekér bizony meg se mozdul. Ha már itt vagyunk… nekifeszülünk a roskatag jármű deszkaoldalának és némi szuszogás és izzadás árán csak sikerül a szegény állatnak elindulnia. A kocsis hálásan búcsút int.

Egy nyárson sült pisztráng-vacsora belénk férne. Egy nagy, zöld, kövér dögléggyel próbálkozok, úsztatva. Háromnegyed órás lázas kísérletezés után akad horogra az első hal. Megvan olyan jó tizenegy és fél centi. Szöcske kellene… szöcskével itt annyi halat lehetne fogni…

Közben újra lovas kocsi érkezett, de ennek a gazdája nem kavicsért jött. Kifogja a lovakat, hadd legelésszenek, egy ideig érdeklődve figyeli az eredménytelen horgászatot, aztán komótosan cigarettára gyújt és a sekély vízben átgázol a túlsó partra.

Szalonnát és kolbászt sütünk inkább, az a biztos, aztán teli hassal és zsíros szájjal heverészünk a tűz mellett, mint holmi elégedett martalócok. Pattog a zsarátnok, esti a csönd, az égen millió csillag. Néha föltűnik egy-egy szabályosan villogó hármascsillag is: hatalmas sugárhajtású gépek húznak Bukarest felé és vissza. Fönn, kilométer magasan a piros ruhás stewardessek éppen takarót osztogatnak. Kérjük a kedves utasokat, csatolják be a biztonsági öveket… nemsokára landolás a bukaresti repülőtéren. Aztán egy turbulencia … Páran idegesen az ejtőernyő után érdeklődnek, néhányan rendeltetésszerűen használják azt a bizonyos zacskót…

A túlpartról vidám énekszó hallatszik, visszatért a szekér gazdája. Erősen pityókás állapotban, valamint derékig meztelenül átgázol a folyón, aztán felöltözik és szó nélkül mellénk telepszik. Ha kötekedni próbál… De ilyesmiről szó sincs. Parázsló fadarabról cigarettára gyújt és a következő félórában elmeséli, hogy nemrégen Németországban járt kocsival és visszafelé nagyon félt Csehszlovákiában, mert itt úgy tartják, hogy az egy igen veszélyes hely. Errefelé viszont békesség van, itt konkrétan még a cigányok se mernek ugrálni, mert félnek egy bizonyos rendőrtől, aki Jugoszláviából települt ide és egyáltalán nem viccel. Mindezek igazolásául vastag köteg pénzt húz elő a zsebéből és ledobja a földre, ezzel jelezve, hogy itt akár ezt is megteheti, senki sem bántja, míg másutt leütnék érte. („Puff”).

„Capcarap”, mondja többször is, ez egy olyan töltelékszó, amivel sok mindent kifejezhet az ember, ha helyesen mutogat hozzá. Érdekes módon ezt a kifejezést eddig csak mifelénk, a kelet- szlovákiai rusznyákoktól hallottam.

Aztán elmeséli még, hogy a szomszéd faluban volt egy kicsit lazítani, mert náluk nincs kocsma. Meg autóbusz se. A pantomimelőadás tökéletes, igen szépen elbeszélgetünk sok handabandázással és néhány román, német, szlovák, magyar, angol, orosz és francia szó segítségével. Bár ez a néhány szó akár eszkimóul vagy ókelta nyelven is elhangozhatott volna.

Végezetül udvariasan elbúcsúzunk és szívélyesen jó éjszakát, kellemes nyugodalmat, sok szerencsét, jó utat és egyéb kellemes dolgokat kívánva egymásnak néhány nyelven. A sötétben még hallatszik egy darabig az igásló patkóinak csattogása és a kocsis vidám dudorászása.