- Le
a gatyát…úgy... hajoljon előre...
És
a következő pillanatban a kedves, fiatal, szőke, törékeny testalkatú
doktornő úgy benyomja a megfelelő ujját a megfelelő testnyílásba,
hogy szabályszerűen felakad a szemem.
- Érez
fájdalmat?
- Hrrr...-
tolmácsolom adekvát érzéseimet.
- Tessék?
- Nnnn...-
egészítem ki az előbbieket, nehogy valami tévedés essék.
- Akkor jó -
bólint, majd még hozzáteszi nagy kegyesen: - Kicsit feküdjön még. Mindjárt jobb
lesz.
Azzal eldobja az
égszínkék gumikesztyűt és ugyanazzal a kecses kis kacsójával, amellyel
eddig egészen más tájakon kalandozott, már írja is a zárójelentést, mely
szerint a beteg operációra tökéletesen alkalmas.
A magára
hagyatott emberfia meg közben fekszik az oldalán az egyszer használatos
papírlepedőn, amit egy nagy zöld gurigáról tekernek le és gondolkodik, miért
van itt csupa nő? Eleddig kizárólag hímnemű urológusokkal, hozott össze a, hát
nem a jószerencse, mert az azért túlzás, hanem, mondjuk így, a sors.
Miért megy egy nő urológusnak? Igaz is, miért megy egy férfi szülésznek? /Na
jó, pénzért, de az legalább érthető./
Nem perverz ez egy kicsit? Esetleg valami nagy általános női
összeesküvés van itt éppen kibontakozóban?
Tizenegy órára
lezajlik a felvételi procedúra. Elolvasom a betegek névsorát az
irodaajtón. Négy női név. Az egyik ráadásul „ová“ nélkül, ami olyasmi
a mai szlovák társadalomban, mintha egy muzulmán nyilvánosan égetné
a Koránt Mekka főterén.
Másnap
megoperálnak. Az altató nem egészen a műtét végéig hat, de a lumbális
injekciónak köszönhetően deréktól lefelé úgyse érzek semmit. Annyit még látok, hogy
a képernyőn két kis sarokcsiszoló - közismertebb nevén flexa - szép
sárga-kék színű, nagy gyorsasággal trancsíroz valami hosszúkás izét, amiből
bőven ömlik a vér.
