A vizeletes zacskó a katéterrel együtt nem egy könnyen elrejthető dolog. Már csak azért sem, mert a katéter a
közhiedelemmel ellentétben nem egy vékony, hajlékony csövecske, hanem jó fél
centi vastag, eléggé masszív berendezés. /Másmilyen persze nem is lehet: el
kell benne férnie a sebészeti eszköznek, a már említett kisflexáknak, plusz
kamera, megvilágítás, elszívás, mert a vért biztosan muszáj valahogy
eltávolítani. Minderre normális esetben már kell egy kisfurgon, de hát nyilván
minden olyan picire és sikkesre van csinálva, hogy éppen elférjen. Az
orvostudomány bizonyos szempontból csodálatos. Mindezeket az információkat
természetesen nem az orvosoktól tudom, mert azok aztán maguktól nem árulnának
el semmit, sőt, kifejezetten sumákolnak. Mindből kivétel nélkül igen jó
partizán lehetett volna./ A katéter végén egy hármas csatlakozó leledzik,
amelyekből kettő input, egy output. A paciens fénykorában, tehát közvetlenül a
műtét után leginkább egy olyan szűrőberendezéshez hasonlatos, amelyen
folyamatosan híg sós vizet és egyéb segédanyagokat pumpálnak keresztül.
Egyáltalán, az egész urológiai osztály sokban hasonlít a vízszereléshez. Itt
is, ott is különböző átmérőjű csövek, elosztók, szűkületek, fityingek, fél- és
háromnegyed colos redukciók kopnak, dugulnak el, avagy mondják fel
végérvényesen a szolgálatot. És akkor jön a belevaló vízszerelő bácsi, adott
estben szakorvos, aki megbontja a falat ill. az emberi testet és oldja a
problémát a szűrőberendezések filtereinek tisztításával, csőcserével,
elöregedett csatlakozások pótlásával.
Szóval, ezt az egész terjedelmes dokkoló- rendszert, plusz a tasakot nem
könnyű elrejteni. Falusi szemérmességem egyértelműen visszariadt attól a
gondolattól, hogy egy bennem végződő szerelvényt kézben lóbálva vigyek az
ebédlőasztalhoz, majd azt hanyagul a széktámlára akasztva költsem el szerény
táplálékunkat. Amint azt oly sokan szemrebbenés nélkül megtették sorstársaim
közül. Vagy vállukra akasztva
leballagnak a közeli büfébe, s szemmel láthatóan egyiküket sem izgatja, hogy
útközben körülbelül kétszáz emberrel találkoznak, akár nőkkel, akár
gyerekekkel. Bevallom őszintén, a közömbösségnek ezekre a magaslataira sosem
sikerült eljutnom. És mégha csak a széktámlára akasztanák. Egyesek ráadásul
vidoran lóbálják, mint egy ridikült. A nők persze, mint annyi más mindent, ezt
is sokkal ügyesebben oldották meg. Én mondom, az, hogy a férfitársadalom
fennmaradt a Földön, az leginkább a nők szánalmának köszönhető. A nők ugyanis:
köpenyt hordanak. „Hogy ez nekem nem jutott eszembe” csap a homlokára a mafla férfi,
mert lám, milyen egyszerű az egész alvázat elfödni egy jó kényelmes köpennyel.
Végül is egy laza melegítőnadrág mellett döntök, az enyhén suhogós széles
szárú fajtából. Némi kísérletezés után kiderül, hogy az egyik szárában
viszonylag kényelmesen elfér a cső, a másikban meg a tasak. Kissé bizonytalanul
tipegő léptekkel, meg úgy is, mint akit sóval jól fenékbe lőttek, elvonulok a
vacsorához. Itt aztán villámgyorsan kiderül, hogy fent említett szemérmességi
gondjaimmal valószínűleg egyedül állok.
Férfiak egy szál csíkos, pettyes, virágos, kockás, Micimackós, Miki egeres
gatyában, ki – kivillanó ezzel meg azzal. Súlyosan téved mindenki, aki holmi
alantas, kicsapongó fantáziától űzve erotikus légkört sejt az urológiai osztály
steril légkörében. Az urológiai problémák a hatvanadik év táján kezdődnek úgy
istenigazából. Aki ebben a korban - minden önkritikát és egyben minden
valóságos alapot nélkülözve - bármilyen csekély mértékben is erotikusnak
képzeli magát, az igen súlyosan téved.
Azért akadt egy úriember, aki szemmel láthatóan igen nagy jelentőséget
tulajdonított a férfiasságnak, a férfias szerszámnak /és ez alatt nem Bosch
akkumulátoros fúrót értett/, meg úgy egyáltalán, a szexualitásnak, mint
olyannak. Ezt onnan tudni, hogy ő aztán semmiféle rejtegetéssel nem
kísérletezett. Csíkos pizsamája sliccén egy az egyben, teljes, nem lebecsülendő
életnagyságban kilógatta, amit ki lehet lógatni, végén a hármas elosztóval
együtt. A méretes férfiékítmény, amely jobb pornólapokban is sikerrel
pályázhatott volna „Az év hímtagja” megtisztelő címre, sokat látott nővérek és
ámuló paciens - pillantások kereszttüzében vonult be az ebédlőbe. Mivel hősünk
amúgy is jócskán kiemelkedett az átlagmagasságú tömegből, a közszemlére kitett
testrész igen veszélyes közelségben himbálózott egy levesestányér felett. Nem
kell ahhoz gondolatolvasónak lenni, hogy kitaláljuk, mi járt minden jelenlévő
táplálkozó agyában: „Beleér. Vagy legalábbis leveri a levesestányért.”
Nos, végül is egyik sem történt meg, de ez nem a pasason múlott. Viszont
mellém ült. Némi hallgatás után kibökte:
- A férfinak a férfiasság az élete. E nélkül nem ér semmit a férfi. Így
teremtett minket a jóisten.
A Bibliából másra emlékszek ugyan, de azért két kanál leves között ezt is tudomásul
lehet venni, hagyományosan érdeklődő arcot vágva. Mindig is nagyon érdekeltek
farokmeghosszabbító fétisek, mint például nagy autó, nagy ház, stb.
Közelebb hajolt.
- Ha valakinek kiveszik a prosztatáját, annak vége. Nem férfi többé. Az már
nem élet. Akarsz egy kiflit?
- Tessék?
- Egy kiflit. Én úgyse eszem meg.
- Öö, igen, kösz.
Egy egész kifli a szűkös kórházi koszt mellett életet menthet. Itt és most
nincs helye semmiféle tartózkodásnak.
Asztaltársam közben miskolci meg sátoraljaújhelyi rokonokról beszél, amiből
egyértelműen betájolható, nyilván régi magyar kassai család leszármazottja, aki
még valamit ért is magyarul, de már nem beszél. Exhibicionista estéje után
valaki nyilván rászólt, mert az eset többé nem ismétlődött meg.
Pár nap múlva behoznak egy bácsit, na jó, tőlem vagy öt évvel idősebb,
valami jó istenhátamögötti gumicsizmás vidékről, tehát nagyjából onnan, ahol
lakom. Ott még egész generációk nőttek fel úgy, hogy élő, eleven szlovákot nem
láttak, csak a televízióban. A bácsi ráadásul demens, tehát nem csak beszélnie
bajos, de amit mond, azt szinte egyáltalán nem is érteni. Ráadásul tolókocsis.
A mutogatós pasi ez első perctől kisajátította. Minden étkezéshez betolja az
ebédlőbe, aztán vissza a kórterembe, elébe rakja a tányért, kanalat, poharat.
És tolmácsol, valamint folyamatosan szóval tartja. Az öreg kitűnő hallgatóság,
mert sosem szól vissza egy szót sem.
