Valami biztosan
megmarad, még ha megint más is lesz ezután a világ. A történelem szekere túl
nagyot döccent, hogysem minden ugyanúgy mehessen, mint azelőtt.
Egész biztos megmaradnak például a
csomagküldő-, és egyéb futár-cégek. Még a távvásárlás legádázabb ellenségei is -
mint például én - rájöttek, milyen hallatlanul kényelmes az otthon melegéből
megrendelni építőanyagot és konyhabútort, nyári ruhát vagy könyvet, kiskutyát,
avagy ebédet. Na jó, nem mindig azt kapod, amit elképzeltél, de a modern ember
kényelem utáni vágya - jóindulatúan ne nevezzük majomember korunkból itt maradt
lustaságnak - könnyedén felül ír minden apró bosszúságot. Az ételrendelés már
amúgy is régóta diadalmas léptekkel tör előre, szerény magánstatisztikánk
szerint egyértelműen egyre kevesebbet főzünk. Ami azért érdekes, mert egyre
több főzőműsort nézünk és egyre több konyhai kütyüt vásárlunk. Némi
sarkítással, ám az igazságtól nem túlságosan eltávolodva állíthatjuk: minél
több kütyüt veszünk és minél több főzőműsort nézünk, annál kevesebbet főzünk.
Ami logikus is, mert ha valaki sokat vásárol, annak pénzt kell keresnie, ha a
szabad idejében meg tévét néz, akkor nincs ideje főzni. Viszont egyre többen
mutatják magukat az interneten, egy állítólag frissen elkészült fogás
fényképével illusztrálva. Akkor mégis
csak egyre többet főzünk? Á, nem. Csak többet csacsogunk róla. Nagyanyáink egy
büdös szó komment nélkül olyan ebédeket rittyentettek az asztalra, hogy egy
született vegetáriánus is térden állva könyörgött volna csak néhány falatért. De
nem könyöröghetett, mert akkor még nem voltak vegetáriánusok. Bár az
úgynevezett egyszerű parasztembert a heti egyszeri - vasárnapi – húsevésével
nyugodtan besorolhatjuk egy „vegetáriánus light” kategóriába. Valószínűleg
ezért nem volt szükségük sem életmód-tanácsadásra, sem emésztésserkentő
tablettákra, sem kolonoszkópiára.
Mi marad még? Covid után? On-line
oktatás? Soha nem működött igazán, soha nem is fog. Húsz gyereket egyszerre
tanítani lehetetlen. Ha kettő bejelentkezik, három kiesik. És mi van azokkal,
akiknek esélyük sincs? Miért? Mert nem minden gyereknek van mobiltelefonja, sem
laptopja. Pozsonyban lehet, ahol a törvényeket hozzák okos emberek. (Ott se.)
Akik a legesélytelenebbekkel már nem is számolnak. Nem is tudnak róluk. Nem is
akarnak. Minek is ugyan, ezektől még kitelik, hogy el se mennek szavazni. Vagy
nem arra. Jaj, rasszista polgártárs, nem a romákról van szó, bármennyire is
szeretnéd. Normál gádzsó emberekről, akik szegények.
Különben is, online, nem online,
egykutya. A tanulás mára már leginkább önkéntes alapokon nyugszik. Az iskola
nem az a hely, ahol diákok tanulnak, inkább afféle bulis találkahely, ahol sok
gyerek van együtt, sok mindent csinálnak, a tanulás meg megmaradt egy- két
tanár, egy-két diák, meg egy-két szülő magánügyének.
És még mi maradt? Megmaradt a
sötétség. A járvány azt is megmutatta, hogy minél több a hozzáférhető
információ, annál inkább terjednek a létező legprimitívebb babonák, ujjból
szopott gyógymódok (természetesen garantáltan természetes hatóanyaggal),
valamint a mindenféle fajta zavaros kuruzslások, vajákosságok, okkult és
oktalan boszorkányságok. Látszatra értelmes, felnőtt, ivarérett, homo sapiens fajhoz
tartozó egyedek tesznek úgy, mint Alice Tükörörszágban, aki „volt úgy, hogy
éhgyomorra két képtelenséget is elhitt.” Az önkéntes alapokon nyugvó vakcináció
éppolyan demokratikus téveszme, mint az önkéntes tanulás. Mindkettőre még
jellemző, hogy tökéletesen eredménytelen. Erre még az Egyesült Államokban is -
mely köztudottan az egyetemes világszabadság hivatalos főhadiszállása -
rájöttek és egyszerűen kötelezővé tették. Lehet, ezzel kellett volna kezdeni
nálunk is, és az a sok antivakszer még mindig élne, akik azóta már nem.
Talán legközelebb. Világjárvány
lesz, nyugi. Ahol egy egész emberiség képtelen nyugodtan otthon ülni a fenekén,
ott ez elkerülhetetlen.
