XXIX., egyben
utolsó fejezet,
melyben egy gyilkos
cápa téved. Utazónk valószínűleg megőrül és a Járműnek is megvannak a maga
speciális problémái. Búcsúfermet és logikátlan halfogás. Még egy felesleges
jelenet.
Gyilkos cápák voltak.
Az egyik már tátotta a száját, hogy leharapja és péppé
trancsírozza a fogaival az Utazó fejét, mikor társa finoman oldalba bökte: - Hagyd...
- Parancsolod te?- udvariaskodott hatszáznegyvenhét
borotvaéles foggal rendelkező társa.
- Dehogy... nem látod? Először van a tengernél...
- Ja,,, a fene. Kösz, hogy szóltál. Már majdnem bekaptam.
- Semmiség.
- Azért viselhetnének ezek az újoncok valami
megkülönböztető jelzést... fizethettem volna a büntetést.
- Vigyázni kell...
- Igazad van. Még egyszer kösz. De hogy ezek a rohadt
szemét politikusok mit csinálnak a parlamentben, arra kíváncsi lennék.
- Ugyan... semmit. Egymást cseszegetik meg gazdagodnak, nem
tudtad?
- Ja, most hogy mondod... na húzzunk el innen, mielőtt
valaki meglátna.
A két hatalmas, sötét, sokfogú árnyék eltűnt a zöldes
félhomályban.
Utazónk természetesen nem vette észre, hogy csaknem
megették. „A tenger!”- gondolta mámorosan. „Hát itt vagyunk!”
Kicaplatott a vízből és elgondolkodva a Jármű felé indult.
Lassú, ünnepélyes mozdulatokkal levette a kormányról az egyszerű, barna, apró
fehér virágokkal díszített keszkenőt, amelyet ama bizonyos Hölgytől kapott
indulás előtt - és akiről mindössze annyit tudunk, hogy jó néhányszor
felbukkant már az Utazó gondolatai között. A kendőt homlokkendőnek használta az
egész Utazás alatt, így jócskán kifehérítette már a rárakódó só is.
Elgondolkodva simogatta egy ideig a kopottas textíliát.
Eztán hirtelen rettentő sok rekeszű útizsákja egyik mély zsebébe nyúlt. Elővette
a konzervdobozt, a kis kék virágocskával, amelyet élete kockáztatásával
szerzett meg, midőn a kis, piros cserepes...izében táborozott.
Akkoriban - érthetetlen módon - az emberek a legritkább
esetben fogyasztottak élő állatokat. Minékünk meglehetősen undorítónak tűnik
egy darab mozdulatlan hús - és hogy mennyivel élvezetesebb a konzervcsirkéből
előpattanó élő állatot félórás hajkurászás után szétmarcangolni, arról akár ne
is beszéljünk. Oly idők voltak ezek, Nyájas Olvasó, mikor bizonyos dolgok
nemcsak, hogy úgy egyszerűen nehezek, de -olykor- egyenesen vészterhesek
voltak!
Utazónk mosolygott.
A Jármű nemigen értette, mit lehet mosolyogni egy üres
konzervdoboz fölött - egy teli fölött még csak-csak - de valami szörnyű gyanú
ébredezett benne.
Utazónk ismét a vízpartra battyogott és vagy egy órácskát
keresgélt a vízpartot borító, a lehető legszínesebb és legváltozatosabb formájú
kavicsok között. Majd diadalkiáltással kiválasztott egyet, amely semmiben sem
különbözött a többitől és gyengéden a konzervdobozba hullajtotta.
A Jármű éberen figyelt. Eleget hallott már derék Utazókról,
akik végül nem bírták el az Utazással járó rettentő fizikai
és lelki megterhelést.
És úgy megőrültek, hogy öröm volt nézni.
Aztán a konzervdoboz fedelét lezárta. Körbetekerte
ragasztószalaggal. Betekerte újságpapírral és körültekerte dróttal. Betette egy
nejlonszatyorba, a szatyort meg egy kis cipzáros táskába. A táskát végül egy
rongyba tekerte és elrejtette Útibatyujának legelterjedtebb, ráadásul ütésálló
rekeszébe. Közben - kell-e mondanunk? - egyfolytában mosolygott.
„Vészhelyzet!”- rikkantotta- volna- a Jármű, de ehelyett
inkább csak úgy magában rikkantott, noha ez első látásra képtelenségnek
hangzik. Második látásra még inkább, de hát mi csak emberek vagyunk.
(Legalábbis nagyrészt.) Egy Járműnek magában rikkantani semmiség volt, még
annyi se, mint nekünk köhécselni egyet. Külön elnevezésük is volt a magában
rikkantásra: zseniális tömörséggel „makkantásnak” nevezték.
Szóval, a Jármű vészhelyzet fennforgását ítélte meg, s ez
okból felrúgta az erkölcsi szabályokat, már amennyi volt neki - és gyorsan
belekukkantott az Utazó agyába.
Amit ott látott, attól csaknem hátratántorodott. De csak
csaknem. Utazónk gondolatvilágát ugyanis per pillanat teljesen kitöltötte az
egyszerű virágokkal ékesített keszkenőt ajándékozó Hölgy képe. De teljesen, még
egy mikromilliméternyi hely sem maradt. A Jármű döbbenten nézte – érzékelte -
hogy a kép lassan elenyészik, és egy másik úszik rá lassan, mint színes
diapozitív: piros cserepes, muskátlis kis házikó - így ránézésre egy szoba-konyha
- melynek udvarán kendermagos tyúkok kapirgáltak szelíden kodácsolva. A vén
eperfa alatt egy hófehér és természetesen Bodri névre hallgató komondor szunyókált
lógó piros nyelvvel. A kép fölött régies folyóírással ez a felirat hullámzott
át pántlika formájában: „Mindenütt jó, de a legjobb otthon”.
A Jármű a szívét markolászta, azaz...tudjuk...„Jesszusom”-
gondolta- „végül nekem lesz elsősegélyre szükségem.”
Pedig a java még hátra volt. A képen látszott a kis barna
keszkenőt ajándékozó Hölgy képe, amint éppen frissen mosott fehérneműt
teregetett a szárítókötélre, természetszerűleg natúr színezetű fonott kosárból.
És akkor...
A Jármű majd leült. Még szerencse, hogy nem tudott. A piros
cserepes házikó kitárt ajtajában egy aranyhajú, kékszemű csöppség jelent meg,
pici rövidnadrágocskában, valamint színben egyáltalán nem hozzáillő
zoknicskában és az előző két ruhadarabhoz még kevésbé illő szandálocskában.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a kisded meglehetősen színes jelenség volt.
Odatipegett az udvar sarkába, ahol a Jármű, legnagyobb meglepetésére, önmagát
látta támaszkodni a viharvert deszkapalánkhoz, dudvával úgy félig benőve. A
kisgyerek felkiáltott: -Bicikji! Apuka, bicikji!
Ekkor egy létrától - ami eddig nem látszott a képen - egy
alak kászálódott le. A Jármű azt hitte, menten elhuny agyvérzésben. Na de, ez a
veszély nem fenyegette, hehe. (Tudjuk: agyhiány!) Az alak zöld munkásoverallt
viselt, mely a hasánál már jócskán domborodott, övéről szerszámok lógtak.
Leporolta magáról a fűrészport és a kisgyerekhez ment.
-
Nem, kisfiam - suttogta neki, miközben magához szorította. – Ez egy Jármű...
csodálatos tulajdonságai vannak... és egyszer majd, ha nagy leszel, elvisz,
ahová csak akarod. Még akár a tengerhez is... De psszt... anyukának erről nem
kell tudni... és a sört se mondd neki, ami a garázsban van...
Az egymásra helyezett diapozitívok lassan elhalványultak. A
Jármű némileg bután meredt maga elé, noha ez fajának végképp nem szokása- s nem
azért, mert nem rendelkeztek a meredéshez oly fontos szemekkel. (Noha ez is
kizáró ok.) Aztán elhatározta, hogy van torka, vagy nincs, vagy gyomra, meg
nyelőcsöve, nem érdekes - ő bizony hányni fog. Egy ilyen nyálas jelenetre
másképpen nem lehet reagálni. Egy ilyen nyálas, rózsaszínű, okádékmódra
szentimentalista...
Utazónk, ekkor már a valóságban, a valós valóságban egy
sötét, szögletes üvegcsét tartott a szája előtt, meglehetősen hosszú ideig. Egy
palack fermet volt az, e híres italt Utazónk éppenséggel a célhoz éréshez tartogatta.
A fermet hatására félretolta a híres-hírhedt Zacskóslevest, és úgy döntött,
tengeri lakomát rendez. (A fermet legény volt a gáton. Egyszerűen közölte, hogy
ő holmi Zacskóslevesekkel - bármilyen híresek, bármilyen hírhedtek - egy
gyomorban bizony nem lakozik. De nem ám!)
Szerencsére uszadékfa akadt bőven. A messze lobogó láng
világosságánál Utazónk egyszerű horgászzsineget szedett elő. Fogott néhány
halat oly módon, hogy kagylót rakott csaliként a horogra, majd néhány kagylót
is sikerült zsákmányolnia halszeletekkel.
Esetleg fölvethetné valaki - persze nem te, Nyájas Olvasó,
hisz ehhez nemcsak túl okos, hanem túl udvarias is vagy - hogy az efféle
zsákmányolási módszer valahogy nem logikus. Erre csak egy komolyan
megalapozott, tudományos érvekkel bőségesen megtámogatott viszont kérdéssel válaszolhatok:
- Na és akkor mi van? Avagy megkérdem másképp: muszáj mindennek logikusnak
lennie? Kedves olvasó, vajon neked nincs- é tele a turistabakancsod a minden
éven lezajló Logikus Horgászbajnokságokkal? Ahogy azok a hidegfejű
matematikusok ülnek a vízparton...körülvéve hardverrel meg szoftverrel...egyik
kezükben logarléc, másikban horgászbot... és minden halat megfognak, ami csak arra úszik... a szerencsétlen
hidegvérűeknek semmi esélyük sincs a tökéletes logikával szemben... egyszerűen
undorító, én mondom.
Megmondom, mi az igazság. Hát csak az, hogy azokban a régi
időkben - melyek, ha ezt mindezidáig elfelejtettem volna említeni, igencsak
nehezek, sőt, olykor – időszakonként - egyenesen vészterhesek voltak, az emberek
még tudtak horgászni. Egyszerűen semmiség volt számukra egy fajta csalival egy
bizonyos, másfajta vízi élőlényt kifogniuk, majd nem sokra rá, a kifogott vízi
élőlény húsát csaliként felhasználva az előbbit is kifogniuk, nohan- vethetné
ellene valaki- ennek húsából az utóbbi csali tulajdonképpen készült. A vérükben
volt ez a módszer, kár is beszélni. Még ma sem értjük teljesen. Bizonyára ők
sem - de tudták alkalmazni. Hajh, micsoda idők lehettek.
A tűz vidáman pattogott. Az Utazó vidáman fermetezett. A parázson
ínycsiklandó illatot árasztó, bár abszolút antilogikusan zsákmányolt tengeri
falatok sercegtek. A pálmafák vidáman lengedeztek a szélben s a sarki szikla
mögül ismét vidám delfincsapat tört elő. Vidám egy jelenet volt, annyi biztos.
Már csak egy utolsó, teljesen felesleges jelenet maradt
hátra. De mivel így történt - így mondjuk el. Mint mindig. Semmi ferdítés.
Semmi kitaláció. Semmi lassítás, csak a folyamatos, mindent átható dübörgés.
Igen.
Minden
előzetes bejelentés nélkül egy erősen rongyos, torzonborz alak lépett a tűz
fénykörébe. Barátságtalan, recsegő hangja volt és a szeméből nem sugárzott
vakítóan a tiszta elme fénye.
- Meddig akar itt táborozni?
Utazónk majd félrenyelte a fermet nevű italt, de
szerencsére szokott rutinjával hamar úrrá lett a helyzeten.
- Öö...- jó estét kívánok. Nem tudom pontosan... Miért?
Amint azt érzékelhettük, Utazónk a váratlan esemény
hatására visszatért a 2 drb „ö” használatához. A torzonborz alak ekkor
szigorúan összevonta a szemöldökét, bár ez nem látszott az arcán burjánzó egyéb
szőrzetek közepette.
- Azért, mert nekem tudnom kell. Én adom a jegyeket. - Azzal
vaskos cetliköteget vett elő a zsebéből. – Akkor hány éccakát írjak?
- Éccakát?!- kérdezte az Utazó, legnagyobb meglepetésére
mérgesen. A meglepetés annyival is inkább volt jogos, mert a Járműnek ezúttal
az égvilágon semmi köze nem volt hozzá. Tényleg.
-Szóval, hogy hány éccakát, mi?- fokozta mérgelődését az
Utazó. – Na, ide figyelj, öreg! Parancsolsz egy kis fermetet? Megosztom véled,
mert látom, hogy rád fér. Egy kis frissensültet?
A torzonborz alak erre szemmel láthatóan nem számított.
- Öö... az előírás, az előírás..
Sasszemed van, Nyájas Olvasó, hogy észrevetted: ő is „ő”-
zött!
Utazónk, egy egész rendkívül veszélyes és roppant kalandos
Utazás minden pozitív és negatív tapasztalatával felvértezve a part felé
bökött, ahol egy „Szabad strand - belépés ingyenesen kötelező!”- feliratú tábla
állt.
- Ott van az előírás, nem látod? Amúgy meg ünnepelek,
faszikám. Ha nem akarsz semmit, akkor most felkelek a helyemről és háromszor
cuppanósan arcon csókollak.
Azzal felpattant és a torzonborz alak felé indult.
A torzonborz alaknak ez már sok volt. Riadtan hátrált a
tengerig, aztán a hullámok közé vetette magát és gyors karcsapásokkal egy
távoli földrész felé vette útját. – Őrült! - köpködte a sós vizet ritmikusan. –
Már az idegenek is teljesen őrültek!
Utazónk kuncogott. S ezt, valamint előbbi energikus
fellépését már nemcsak gazdag, férfit érlelő tapasztalatai, hanem - kis részben
legalábbis - a csaknem üres fermetes üveg is okozta.
Vidáman visszatelepedett a tűzhöz és jókedvűen falatozni
kezdett. Vidámság dolgában a pálmafák sem adták alább, s a dévaj delfincsapat
menetrendszerűen visszalubickolt a csöppet sem rosszkedvű szikla mögé. Teli
képpel vigyorgó hold szórta ezüst sugarait a derűs élőképre.
Egy pillanat... a nagy általános vidámság közepette
megfeledkeztünk a Járműről. Ő vajon mit is csinált, míg a fent említett
események lezajlottak?
Hát, semmit. Ugyanis mostanáig nem volt képes megemészteni
az egymásra helyezett színes diapozitívokat.
Aztán bizonyos, de elég hosszú idő után mégiscsak befejezte
a képemésztést. „Végül is”- vonta meg a vállát, azaz, tudjuk... vonta volna...
„Végül is, egy Utazónak is lehet Utazó gyereke.”
Túl sok minden már nem történt azon az éjszakán, hacsak az
általános vidámság fokozódását nem tekintjük valamiféle eseménynek.
Másnap elindultak hazafelé. Az Utazásnak eme része
említésre méltó események nélkül zajlott.
Hacsak nem tekintjük eseménynek, hogy Utazónkat elrabolták
a rettenetes, hatlábú, ötszemű, átlátszó kék bőrű, víz alatti...
Vagy azt, hogy miként vívtak drámai küzdelmet a Megtestesült
Éjszakai Borzalommal, amely...
Vagy, hogy egyszer oly esemény tanúi lehettek, mely bízvást
leköthetné több millió Nyájas Olvasó érdeklődését is, ugyanis egy titokzatos
idegenek által épített földalatti Gyémántpiramis...
De hát ez már egy másik történet.
