Új munkahely - Raktárban

 

Első csak egy van. (Második is, csak az nem hangzik olyan jól.)

A futballpályán szólt oda Lajos, úgy két szöglet közt.

- Te, van egy hely. Raktáros. Nincs nagy fizetés. De a munka se sok.

Másnap apám bement az igazgatóhoz, mert ezt „így kell csinálni.” Ugyanazt a munkahelyet ajánlja fel, ugyanazzal a fizetéssel. De akkoriban sehol se volt nagy fizetés és sehol sem volt sok munka. Az összeg harmadát leadom anyunak, aki nyomban „bankikönyvet” nyit, a másik harmadát én teszem be egy másik „bankikönyvbe”, személyesen, minden hónap elsején, mert mindenki így csinálta. A harmadik harmadból ruházkodok. Kirándulok. Utazok. Élek.

A közvetlen főnököm testes, italszerető és nyüzsgő. Amúgy ez egy építőcég. Nemigen van olyan napja a kalendáriumi évnek, hogy a melósok „össze ne löknének”. Egy literre, minimum, úgy nyolc óra felé. Addig úgyse dolgozik senki.

Munkaidő hattól kettőig. Az autóbusz háromnegyed hatkor indult a városból, hivatalosan. A valóságban hattól fél hétig bármikor. Ha valaki késik - valaki mindig késett -, megvárjuk. Munkásszolidaritás! Gyakorlatilag minden nap mindenki eleve késve érkezett a munkahelyére. De nem volt ám kapkodás így se. Dehogy is rohant mindenki a lelkiismerettől marcangolva dolgozni. Reggelizzünk! Kenyeret, szalonnát, ki mit hozott. A büfé még zárva. Csak a pálinkát méri sutyiban a büfésnő, literes üvegből, amit saját pénzéből vett a boltban. Az első kisvállalkozó! A munkások a pult mögé guggolva isznak. Meg ne lássa a mester! Neki is kellemetlen volna! Hisz ő is inni jött.

Mindjárt jobb az étvágy. Reggeli, aztán „összelöknek”.

– Kettő - mondja a brigádvezető.

            - Három - mondja Jóska bácsi, mert ők ketten nem isznak. Naponta két - három féldeci az nem ivás. Az semmi. 

            - Öt mondja Pista szerényen, mert így kivan a tíz féldeci, ami egy félliter és akkor most ő feláldozta magát a közjó érdekében. Valaki elballag a kantinba pálinkáért, vagy hozatnak a városból valamelyik sofőrrel. Mindegy, nyolcig úgyse igen van mozgás sehol.

Tízkor „szvacsina”. Ez nem vicc. Aki akar, elmehet egy levesre, az üzemi konyhára, fillérekért. De nem muszáj, mert van „szvacsinárka”, aki összeírja, kinek mi kell, összeszedi az aprópénzt és bevásárol. Szalámit, sajtot, egyebet. Ez egy külön munkahely, kizárólag nőknek.

Ebédszünet. Talán egy óra, ki a franc nézi. Nagyon jól főznek. Fillérekért. A szakácsnőkön csak egy szál fehér köpeny, abban a melegben, nagyokat kacagnak a bámész férfiszemek előtt. Olykor szalonnát sütünk az épülő falak között, szélcsendes helyen. Előtte természetesen „összelöknek” a kollégák. Ha jön a mester, illik megkínálni.

- Nono - int. – Csak mértékkel…

Aztán megiszik egyet-, kettőt és tovább ballag.

Ebéd után sokan már nem is térnek vissza. Kitaposott ösvény vezet a lyukhoz a drótkerítésen.

És mindenki mindenféle anyagot hord haza. Amit bír, a táskájában. Amit nem, azt megbeszéli egy sofőrrel. Az univerzális valuta két címletben létezik: fél liter és egy liter. A főnökség? Ugyan. Az ő „anyaguk” meg se érkezik az építkezésre. Már a gyárból jövet elkanyarodik a tóparti villasor felé. Mestertől, műszakvezetőtől felfelé mindenkinek van saját nyaralója. Miután fölépítették saját házukat, természetes, hogy kell egy nyaraló. 

Sáros placc közepén soktonnányi cement a szabad ég alatt, kővé keményedve. Mellette mész, ugyanúgy. Fázós cigányok hordó szurkot vernek csapra csákánnyal, ha éppen nincs vadonatúj épületfa a közelben. Évente egyszer jönnek a górék, újságírókkal. Előtte egy nap dózerolás: gerendák, deszkák, cement, mész, betonacél, zutty, megy a föld alá. Szalagot vágnak át, aztán inni mennek. Terv mindig száz százalék felett teljesítve. Mindenki kap prémiumot. Mindig mindenki kevesli a fizetést. Minden hónapban dühtől vörös arcok tolonganak a mesterek irodái előtt: miért csak ennyi? És azok is ott tolonganak, akik fél kettőkor már rég otthon ülnek, a kerítéslyukon angolosan távozva. Hogyan működhetett ez az egész? Ilyen sokáig? Csoda. Volt kánaáni csoda, ez meg volt a szocialista csoda. A legnagyobb csoda meg, hogy huszonöt év múlva valakik még mindig komolyan hiszik: ez még mindig működhetne. 

Első munkanapomon a főnök kezembe ad öt kiló kulcsot:

- Jó lenne az ajtókhoz pászítani és felcímkézni.

- Melyik ajtókhoz?

- Hát mindhez.

Ez egy kompresszorállomás, több száz ajtóval. Szocialista hamupipőke.

- Ha nem megy, kérj segítséget a lakatosbrigádtól.

Persze hogy nem megy. De a lakatosok megörülnek: új fiú, a nagy szatyorban biztos a „belépőt” hozta.

- Mi az a belépő?

Majd lefordulnak a székről, úgy röhögnek a hamvas kérdésen. Később persze hozok       ”belépőt”. Az egész állományt illik megkínálni, kőművesektől lakatosokon át a tetőszigetelőkig, úgyhogy az egy vidám nap volt.

A kulcsokkal napokig elvagyok. Aztán valaki rájön, hogy viszonylag olvashatóan ki tudok tölteni egy nyomtatványt, amely engedélyezi a villamos ívhegesztést az üzem egy bizonyos területén. Ez lett aztán az én speciális feladatom. Meg a kulcsok.

Egy hét múlva, új emberként, friss energiákkal eltelve rendet rakok a raktárban. Leginkább ömlesztve tárolódik itt minden, szögtől a vaslemezig és gipsztől a villanykapcsolókig. Olyan rendet rakok, de olyat… végül is én lennék itt a raktáros, vagy mi a szösz…

- Nem kell azt annyira - int a főnök, s a hangjából mintha némi aggodalomfélét éreznék kicsendülni.

- Már elég lesz - szól másnap is. Harmadnap már több mint mérges.

- Abbahagyni… erre semmi szükség.

Ahol rend van, értem meg később, ott feltűnik, ha valami eltűnik.

Negyednap pénzt ad nekem. 

- Tedd el - hunyorít. – Egy kis mellékes…

Már majdnem megkérdeztem, mi a mellékes, de a „belépőből” okulva inkább hallgattam.

- Én ezt nem fogadhatom el…

- Miért nem? - ijed meg szemmel láthatóan. Hogyisne, majd még becsületes ember hiányzik a nyakára.

- Hát…

- Tedd csak el - unszol. Megkönnyebbül.

Többször sose adott. Úgy látszik, elég volt, hogy egyszer a cinkosává tett.

A kompresszorállomás végül is felépült. Hogy hogyan, azt senki se érti, de ez egy ilyen világ volt.

A „kilépőt” is megtanultam. Tudom már azt is, ki mit iszik. Nem vagyok már pelyhedző állú ifjonc raktáros. Két egész évet töltöttem e fantasztikus világban.

Új munkahely?

 

Összeesküvés!

 

          Nem, neem, ez most igazi! De tényleg! És semmi olyasmi, hogy a felhőkből permeteznek minket, meg hogy nanorobotokat oltanak belénk, nem.

Komoly a dolog. Ráadásul világméretű. Legalább. Ez abból is látszik, hogy milyen ártatlanul kezdődött. Egy reklám itt, egy reklám ott. Egy reklám az egyik adón, egy a másikon. Szigorúan nem egyszerre, mert az már megint mekkora véletlen lenne. Egy kis reklám még jól is jön néha. Ki lehet menni a konyhába, kis vacsorát összekészíteni, amit ugye a film alatt megeszik minden normális ember este úgy fél tizenegy tájban. Vagy vécézni, zuhanyozni, kutyát megetetni, szexuális életet élni, mittudomén. Reklámokból úgyis egyre több van, rendes kereskedelmi adón már jóformán csak reklámok mennek, az ezek közötti rövid szüneteket töltik ki filmdarabkákkal. Hogy odaszögezzék a nézőt a képernyő elé, véglegesen, ez a cél!

Csakhogy. Idővel rájöttek a nagyokosok - akik azért nem teljesen hülyék, én mondom - hogy egy jó csomó ember még mindig nem megy ki zuhanyozni, se semmit csinálni, hanem - átkapcsol egy másik adóra! Át, a mocsok, és nem hajlandó végignézni, ahogy egy élemedett korú, ráncos mindenű prostituált éppen miniszoknyáért epedezik, amit egy dolgos élet jutalmaképpen természetesen meg is érdemel, és most már hordhatja is, hála a magasságos jóistennek, mert vesz hozzá egy olyan, de olyan betétet, hogy szinte egyáltalán nem csorog végig a vizelet azon a pipaszár lábacskáin. (Mert ugye annak kilencvenkilenc százalékát a csodabetét magába szippantyúzza.) És EZT a nívós művészeti alkotást nem hajlandóak végignézni elvetemült alakok, most mondják meg!

A pénz erős motiváció. Meg nem erősített hírek szerint valaki még dolgozni és képes érte. Aki nem néz reklámot, az nem vesz dolgokat. Vagy nem olyat. A Szent Profit érdekében a nézőt KÉNYSZERÍTENI kell, hogy minden sugárzott reklámot megnézzen, és higgyék el, hogy ebben az esetben a nagybetűs Caps Lock írásmód egyáltalán nem tekinthető túlzásnak. A nagy cél érdekében a kereskedelmi tévék fejesei egy emberként borultak egymás nyakába oly hosszú idő után. Olyan régi ellenfelek is összefogtak, akik már régen megásatták vetélytársuk sírját kedvenc bérgyilkosukkal. És megszületett az összeesküvés, vagy inkább így: az ÖSSZEESKÜVÉS!

A reklámok adási idejét összehangolták. Most már minden hazai adón egyszerre jelennek meg. Olykor nem teljes az átfedés, de a különbség annyira minimális, hogy minden bizonnyal csakis a látszólagos véletlenszerűség látszatát igyekszik kelteni.   

Na, ment is ez egy darabig igen szépen. Az egész ország egyszerre mosott fogat, köpött, mint a tévémaci, aztán egészségtelen késői vacsorát evett, megsimogatta a kutyát és az asszonyt tetszőleges sorrendben. Úgy tűnt, nincs menekvés, most már mindig mindenki minden reklámot meg fog nézni, reklámhatékonyság száz százalék.

Mindig vannak kivételek. A kivételek alól is vannak kivételek. Sajnos van egy nyughatatlan kisebbség, amely nem hajlandó tudomásul venni a haladást, sem azt, hogy az idő vasfoga már rég elszáguldott felettük. A szlovákiai magyarság abban a kivételezett helyzetben találta magát, hogy ha az összes magyar adó reklámot nyomat, akkor átkapcsol szlovák adóra. (Úgyis ugyanaz megy.) Hát, ebből az egy szempontból jobb helyzetben voltunk az anyaországba szorult hazánkfiaival szemben. Így aztán szépen tanúi lehettünk annak is, hogy a szlovák adókat - szintén szinkronizálták Szlovákián belül. Ott is voltak ám nagyokosok! Akik figyeltek!  És hogy miért írom mindezt múlt időben?

Mert egy szép napon hiába kapcsoltam a magyar reklámról a szlovák filmre. Ott is reklám ment, ugyanakkor. Szóval most már a szlovákok is benne vannak. Meg biztosan a V-4 országok is, ha egy kicsit utánajárnánk. Most már biztos: ez bizony egy szépen fejlett, valódi NEMZETKÖZI ÖSSZEESKÜVÉS!!!