XXV.
fejezet
Hegyek
és kesztyűk. Néhány szó a szószátyár csukákról. Ne gyűjtsünk dombot! Táblák
nélkül nem megy. Gibbs törvénye.
Közben beértek a leges-legnagyobb hegyek közé, amit az
Utazó valaha csak látott. A régi nyelven Al-peseknek nevezték a hegyvonulatot -
a Fő-pesek jó pár száz mérfölddel arrébb terültek el. A Legfőbb-pesek meg egy
egészen más kontinensen, de ez most nem földrajzóra. A havas csúcsok komoran hajlottak
föléjük, de az Utazó nem hátrált meg.
Kihívta párbajra az Al-peseket. Először úgy gondolta, hogy
fehér glasszékesztyűjét a hegyek arcába vágja, de erről letett. Merthogy nem
volt nála fehér glasszékesztyű, mint ahogy semmilyen. Ezt a nélkülözhetetlen
ruhadarabot csak sokkal később rendszeresítették. Ma már persze senki sem indul
útnak fehér glassszékesztyű nélkül, vagy, ha igen, alaposan megbánja. Például,
ki se tud senkit hívni párbajra rendesen. (Igaz, lehet szóban is, vagy
intéssel, de az meg hogy néz ki.) Egy magánvélemény: szerintem nem csak a
fehér, de a pöttyös és csíkos, meg a norvégmintás glasszékesztyűk is roppant
aranyosak.
A hegyek nem látszottak reagálni a kihívásra. Egy-két
kisebb csúcs ugyan sokatmondóan párába burkolózott, de ez mindenkivel megeshet.
A többi csak hallgatott, akár a csuka.
A csukák ez idő tájt korántsem voltak olyan szószátyár
népség, mint manapság. A modern horgászat jórészt azzal telik el, hogy
egyszerűen be nem áll a szájuk. Hogy mennyi rengeteg küszt zsákmányolt aznap,
de holnap még mennyivel többet fog, mikor, hol, hogyan, kivel és mikor ívott
utoljára, megint emelkedett a gáz ára, stb. Ez utóbbiból látszik talán a
legvilágosabban, hogy a csukákat inkább a beszéd mennyisége, mintsem minősége
érdekli, hisz a gáz fűtésre ill. ételfőzésre való használhatósága nemigen
érinti őket. (Nagy többségük még ma sem nagyon rajong a főtt ételekért.)
Szóval, a nagy hegyek csak hallgattak, ami nem csoda, hisz
a hegyek, mint olyanok - a csukákkal például szöges ellentétben - sosem voltak
valami beszédesek. Sőt! Hallgattak, akár a sír. És ahogy egy sír hallgat, nem
hallgat ám úgy senki - ez például élesen megkülönbözteti őket a modern
csukáktól. Igazság szerint rengeteg dolog van a világon, ami legalább úgy
hallgat, mint a sír - vagy még jobban. De mit tehetünk? A média pont a sírt
szúrta ki, szárnyra kapta és ez most már így marad, legyenek bár a sírnál
sokkal tehetségesebb hallgatók széles e világon. Eszünkbe juthatnak erről a tehetségkutató
versenyek: ott se mindig a legjobbak győznek. (Igaz, a legrosszabbak se.)
Tehát ebben hasonlítanak a sírok és a tehetségkutató
versenyek. (Hogy mik nem hasonlítanak a sírhoz - és így a tehetségkutató
versenyekhez sem - azt már tudjuk. Na? Úgy van! A csukák!
Igazából a hegyek hallgattak ugyan, de azért csendeskén
mosolyogtak a bajuszuk alatt - azaz mosolyogtak volna, ami megint egy olyan
valami, ami tökéletesen egyforma mind a hegyekben, mind a Járművekben.
Még hogy ez a kis hangya! Kihívja őket párbajra!
Világröhej!
Bezzeg, ha ez a kis hangya dinamitrudakat dugdosott volna
alájuk, akkor nem lett volna mosolyogni való kedvük. Hja, az erőszak, az
erőszak. Az erőszakkal szemben még egy rettenetes hegy is tehetetlen!
A Járművet ez az egész bűvészkedés a szavakkal abszolút nem
érdekelte. Hallgatott, akár a csuka. Vagy mint egy sír, vagy mint egy hegy.
Újabb táblák mellett haladtak el. Egyáltalán, minél beljebb
hatoltak ebben az országban, annál, de annál több táblával találkoztak. Ugyanez
lett volna a helyzet, bármely irányból közelednek az ország szíve felé - amiből
világosan következik, hogy a legeslegnagyobb táblakészítő konszernek a
fővárosban székeltek. (Amint ez a legnagyobb és legtekintélyesebb vállalatokhoz
illik is.)
Akkoriban meglehetősen sok ember élt a földön. Hogy több
milliárd, az történelmi dokumentumok ismeretében is alig hihető - de a mai
hatezernél mindenesetre jóval több.
A történelmi dokumentumokra különben szintén érvényes a
régi mondás, hogy ha akarom, vemhes, ha nem akarom, nem vemhes - bármit
jelentsen is ez a szó -, illetve, minden történelmi dologra, de a történelmi
dokumentumokra különösképpen. Ha jól utánanézünk, rájövünk, hogy mindenre volt
már precedens, azaz, egy másik szólásmondást híva segítségül, nincsen új a nap
alatt. (Épp ez a jó a szólásmondásokban: szinte bármikor bármelyiket segítségül
lehet hívni. Sajnos a szólásmondásokra is ugyanaz érvényes, mint a
történelemre: ha megpróbálunk valamit bebizonyítani, könnyen lehet, hogy épp az
ellenkezőjét bizonyítjuk be. Amúgy az egész élet ilyen. Nemcsak akkor, ama
régmúlt, nehéz, vészterhes időkben - ma is.)
Nem igazán érthető, hogy az a sok emberi hangya hogy fért
el a földön. Hisz valami minimális térigényre valamennyi emberi lénynek
szüksége van, nem? Ezért garantálja ma a törvény az egy személyre szóló kisebb
hegyláncot, egy fennsíkot, két vagy három völgyet, egy darabka sivatagot,
beltengert meg a két nagyobb folyót - de hát ezt nyilván te is tudod Nyájas
Olvasó. Azt is tudjuk mindketten, hogy gyakorlatilag mindenkinek több van ennél
- bár az utóbbi időben elharapózó dombvidék-gyűjtő mániát jómagam is élesen
elítélem.
Nos, ha tényleg ennyi rengeteg - akár több százezer - ember
élt a földön, egy csapásra világossá válik, miért volt szükség ilyen kiterjedt
táblagyártó hálózatra. Az a sok ember valószínűleg túl gyakran találkozott és
túl gyakran ütközött össze egymással, ezért valószínűleg már csak táblákkal
lehetett szabályozni ezt a nagy zsibongást.
Mindezen okvetlenül szükséges információk birtokában
Utazónkkal együtt ámulva olvashatjuk a feliratot: „Ez itt már az Északi
Köztársaság.” Utazónk fürkészve nézett körül, de semmilyen északi jellegű
dolgot nem vélt fölfedezni: sehol egy jegesmedve, vagy egy tundra.
A Jármű unalmában kissé kitágította elektrovibrációs terét,
és meglepve tapasztalta, hogy alig egy-két tengeri mérfölddel odébb hasonló
táblák virítanak, de „Ez itt már a Déli Köztársaság” felirattal. Voltak „Kelet”
és „Nyugat” feliratú táblák, sőt, „Éljen a Délnyugati Köztársaság!” és „Ez itt
már az Észak-északkeleti Köztársaság, ti Dél-délnyugati nyavalyások! ” feliratúak
is akadtak.
Na ja, ilyen embertömegnek már nem csak puszta táblákra
volt szüksége, hanem arra is, hogy folyton ellenkezzenek egymással valamin,
amint azt Gibbs híres Ellenkezési és Kiállhatatlansági Törvénye is világosan
kimondja. Ma bezzeg! Esélyünk sincs arra, hogy igazándiból ellenségeskedjünk!
Jó, ha egy éven egy-két emberrel találkozunk személyesen - bár tavaly előtt jó
évem volt, hiszed, nem hiszed, Nyájas Olvasó, nem kevesebb, mint öt emberrel
találkoztam. Ez mellesleg személyes rekordom is. Igaz, volt azelőtt nyolc év,
hogy színét se láttam senkinek. De ez nem baj. Valamennyi magányra mindenkinek
szüksége van. Jól is néznénk ki, ha minden éven találkoznánk valakivel, mi? Ki
bírná el azt a zsúfoltságot!
A régi idők emberei is csak különböző táblákkal tudták csak
elviselni. Meg ellenségeskedéssel.
Gondolj bele, Nyájas Olvasó. Teszerinted milyen kor volt
ez? Nem nehéz egy kicsit véletlenül?
